Tizenhárom év telt el azóta, hogy a Szerbiai Villanygazdaság vezetése, egyeztetve természetesen az akkori kormánnyal, döntött arról, hogy a régi, műszakilag és technológiailag elavult árammérőket korszerűekre, távleolvasásra alkalmasakra váltja fel. Már akkor elsősorban azt tartották szem előtt, hogy ezzel jelentős mértékben csökkenteni lehet(ne) a villanyórák leolvasásával járó kiadásokat, másrészt pedig a számlázás előkészítése is igencsak felgyorsulna.
A három évvel ezelőtt kiírt közbeszerzési pályázaton külföldi és hazai cégek is megjelentek, s minden bizonnyal éppen ezért – úgymond – kitört a botrány. Az illetékes bizottság ugyanis egyértelműen a külföldi pályázók mellé állt, s ezt minden politikai és jogi fórumon megtámadták a honi érdekeltségű cégek. Azt állították ugyanis, hogy a közbeszerzési pályázat minden ponton olyannyira hátrányos helyzetbe hozta a szerbiai pályázókat, hogy azoknak szinte elméleti esélyük sem volt az egyébként rettenetesen nagy jövedelemmel kecsegtető munka megszerzésére.
Illusztráció (Fotó: Ótos András)
A jószerével vérre menő harc igazoltságát csak akkor érthetjük meg igazán, ha tudjuk, hogy Szerbiában 3,5 millió árammérő van használatban, s még a régi fajták esetében is darabonként 200 eurót kell fizetni érte. Egy teljes, az egész országra kiterjedő csere tehát a sikeres pályázó számára nem kevesebb mint 700 millió euró bevételt hozna. Ha ennek csak egy töredéke a profit, akkor is érzékelhető, milyen óriási összegről és lehetőségről van szó.
Az is igen lényeges, hogy nem egyszeri, rövid idő alatt elvégzendő feladatról van szó, hiszen a szóban forgó villanyóra-mennyiség legyártása néhány hónap alatt teljesen lehetetlen. Évekre szóló munka ez, hogy a felszerelésükről ne is beszéljünk.
Mint említettük, legutóbb 2014-ben jelent meg (és bukott el) a pályázat. Azóta síri csend övezi ezt a kérdést. Pedig a hozzáértők szerint igencsak szükséges és kifizetődő lenne az EPS számára is, mivel havonta 1,6 millió eurót költ az árammérők leolvasására. Mint nemrégiben kiderült, a Szerbiai Villanygazdaság ennek a feladatnak az elvégzésére szerződést kötött egy magáncéggel, amely külső munkatársak hadseregét alkalmazta. Ez a szerződés a közelmúltban lejárt, s most senki sem tudja, hogyan fog történni a leolvasás. Az újabb megállapodás megkötését a korábbi „ügyfél” igencsak szorgalmazza, hiszen villanyóránként 50 dinárt kapott a villanygazdaságtól, ennek a pénznek azonban csak a töredékét fizette ki a munkát elvégzőknek. Mi több, az utolsó előtti részletet csak az utolsó leolvasás előtt néhány nappal utalta át, amikor már fennállt a veszély, hogy a leolvasók emiatt nem végzik el a munkát.
Az árammérők lecserélése távolvasásra alkalmasakkal már azért is igazolt lenne, mert nem történhetne meg még egyszer olyan kellemetlen helyzet, mint a múlt télen néhány nagyvárosban, amikor a leolvasók ki sem szálltak a helyszínre, hanem – úgymond – a fotelból beírtak „fiákerszámokat”, amelyek alapján aztán az EPS számítógépei horribilis összegű tartozásokat „mutattak ki”.
A változtatás mellett kardoskodók már azt is kiszámították, hogy nemcsak a leolvasásra költött pénzt lehetne megtakarítani, hanem az áramszolgáltatásban felmerülő veszteségek csökkentésével havonta 4,6 millió eurót lehetne megspórolni.
Minden észérv tehát az órák cseréje mellett szól, s két nemzetközi bank hitelezni is hajlandó az akciót, ennek ellenére már tizenhárom éve várat magára a modernizálás.
Egyébként az a kérdés is felmerül, hogy a villanygazdaság miért nem kényszerítette a polgárokat a drága műszerek megvételére, még mielőtt rátenyerelt volna a lakosság által megvásárolt órák tulajdonjogára. Minden bizonnyal igen sokan emlékeznek arra, hogy egy kormányhatározat nyomán az EPS egyszerűen elvette az emberektől a jogos tulajdonukat.
Most a saját szervezésében kénytelen tenni valamit, de ez a „valami” olyan lassan készül, mint a Luca széke.
