A gazdasági minisztérium az idén 420 millió dinárral szándékozik serkenteni azokat a hazai beruházókat, akik legalább 100.000, illetve félmillió eurót hajlandók és képesek befektetni, s ezzel együtt legalább 10, illetve 50 új munkahelyet nyitni. Azért létezik két csoport, mert nem mindegy, hogy valaki hol szándékozik beruházni. A kevésbé fejlett községekben ugyanis elég a kisebb összeg és kevesebb munkahely, míg az ország fejlett részeiben sokkal nagyobbak a minisztérium elvárásai.
Egyébként, amint az várható is volt, Szerbia legfejlettebb része Belgrád, de szorosan a nyomában van Vajdaság! Persze, ez az állítólagos fejlettségi szint csak a minisztériumi karosszékből látszik annak. Akik ugyanis a tartományban élnek, mindennapjaik tapasztalata alapján nagyon jól tudják, hogy Bánát, Bácska és Szerémség még nagyon messze jár attól a szinttől, hogy fejlettnek lehessen nevezni. Ez a lakosok életszínvonalára hatványozottan vonatkozik.
A községenkénti bruttó termék értéke alapján meghatározott fejlettségi szintet nem tegnap, hanem több mint tíz évvel ezelőtt határozták meg. Akkor került az első, vagyis a legmagasabb csoportba tizenegy vajdasági város, és a hozzá tartozó települések. Többek között Zenta és Magyarkanizsa is.
Talán mondani sem kell, hogy ezek az adatok már régen elavultak, hiszen ma – például Zentán – csak a dohányfeldolgozó üzem és az erjesztőipari cég, vagyis népszerűbb nevén az élesztőgyár található. A többit „elvitte” a sok mindennek, csak átgondoltnak nem nevezhető privatizáció. A legfrissebb példa erre az 1961 óta tavalyig hol jól, hol még jobban működő és fizető cukorgyár, amelyet a külföldi tőkéstől egy hazai nábob vette meg, s első dolga volt a gyárat bezárni, ami azt jelentette, hogy száznyolcvan család maradt kenyér nélkül. Éppen ezért talán nem felesleges a kérdés, hogy mi képezi a Tisza-menti városban a (leg)fejlettséget?
Ha szélsőségeket keresünk, könnyen megtaláljuk egy, a pancsovai körzethez tartozó Ópáva (Opovo) községnél. Ez a község mintha József Attila verséből lépett volna ki: „Aki szegény, az a legszegényebb…” S vele együtt a falvai: Torontálsziget (Sakule), Szekerény (Sefkerin) és Baranda is. Ott – állítólag – olyan alacsonyak a keresetek, hogy még éhen halni sem lehet belőlük.
Mivel az elit csoportba tartozik Verbász is, az ottani polgármester már nem egyszer kérte az általa vezetett község átminősítését, hiszen a magánosítás náluk is megtette hatását, és igencsak csúsztak egy nagyot a szegénység lejtőjén.
A leginkább ellentmondásos Belcsény (Beočin) helyzete. Az átlagkeresetek statisztikai kimutatásakor ugyanis a „cementváros” minden hónapban egész Szerbia viszonylatában magasan az első helyen áll. Ha valaki hisz a statisztikában, akár tejjel-mézzel folyó Kánaánnak hiheti Belcsényt. Pedig lakosainak egy igen jelentős része éppen olyan toprongyos, mint máshol. De a nyilvántartási szabályzat szerint az átlagfizetést arra a községre vonatkozóan kell kimutatni, ahol megkeresik, s nem ahol elköltik, vagyis ahol a cement- és sörgyári munkások élnek. Márpedig náluk meglehetősen sok az ingázó.
A fentiek ismeretében már nem is tűnik túlzásnak számos község kérelme, hogy minősítse őket vissza fejletleneknek, mert abban az esetben az esetleges vállalkozóik könnyebben juthatnak némi állami támogatáshoz.
