Immár két éve tartó huzavona, alkudozások és egyeztetések után úgy tűnik, hogy a napokban választ kap a németországi Tönnies sertéstenyésztő és feldolgozóipari vállalat, létesíthet-e farmot Szerbiában, és kap-e hozzá zsíros bácskai vagy bánáti földet is használatra. A követelés korántsem szerény. Az első körben 30 évre szóló bérszerződést kérnek (amiről senki sem monda, hogy idővel nem hosszabbítható meg), és kikötésük, hogy a szerb állam öt helyen összesen 10 000 hektár szántóval rendelkező birtokot engedjen át nekik. Szívük szerint Bánátot választanák, elsősorban Nagykikinda és Nagybecskerek környékét.
Branislav Nedimović agrárminiszter újságolta el a minap a fenn említett hírt, aki nyilatkozatában arra is szeretett volna rámutatni, hogy Szerbia előtt kiváló lehetőségek rejlenek, amik a tőkehús keleti piacokra, elsősorban Kínába és Oroszországba való kivitelében válhatnának valóra, de gond, hogy az országnak alig van mit felkínálnia. Abból a kevésből is, amit kiszállítanak, egy részét visszaküldik. Gondoljunk csak az utóbbi, Oroszországból visszafordított 14 tonna bárányhúsra. Tehát, ha jól értelmezzük a miniszter szavait – Szerbiában kevés jószágot tenyésztenek, és azt is rosszul. Malacból is kevés van, és génállománya is többnyire kifogásolható.
Ha egy kicsit belegondolunk, igaza is van az agrártárca vezetőjének. Hova lettek az évtizedekkel ezelőtt létesített, egykoron virágzó sertéstelepek? Bánátban szinte minden faluban volt egy-két farm, ahol ezrével tenyésztették a jószágokat. Akinek nem volt büdös a munka, álláshoz, megélhetéshez juthatott, és meg se fordult a fejében az elvándorlás, a külföldi munkavállalás gondolata. A régi fényből mára többnyire az üres istállók és a huzatos létesítmények maradtak meg, mert mindig akadtak olyanok, akik gondot viseltek arról, hogy az itteni gazdáknak ne legyen folyamatosan kifizetődő a jószágtenyésztés. A tenyésztőnek csak a munka és a küszködés jutott osztályrészül, a kereset és a haszon viszont nem őket, hanem mindig valaki mást illetett meg.
Ilyen gazdasági miliőben hogyan lenne nyereséges a külföldinek Szerbiában a jószágtenyésztés? Mik azok a feltételek, amelyekkel sikerül idecsalogatni őket? Olcsó munkaerő, laza környezetvédelmi előírások más országokban is lelhetők, de ilyen minőségű takarmány, amilyet a vajdasági föld terem, kevés helyen található. Nyilvánvaló tehát, hogy más érdekek is fűződnek a beruházáshoz: a külföldre szállítható haszon, és nem utolsósorban a 10 000 hektár, vagy ennél is több termőföld birtoklása.
A termőföld liberalizációjáról szóló törvény, vagyis, hogy a külföldiek ne vásárolhassanak szántókat Szerbiában, sehogyan sem kerül megszavazásra. Ha ez a folyamat eltart, és az államvezetés továbbra sem védi meg a saját gazdáit és különösképp természeti kincseit, az egy-két-három évtized alatt lassan idegenek tulajdonába csúszhat át. A korábbi bérleti jogból adódóan elővásárlási jogot szerezhetnek, és őseink földje külföldi kézbe kerül, mi pedig béresekként dolgozhatunk dédapáink, ükapáink örökségén. Már aki itt marad.
