Az utóbbi néhány évben valóságos hajtóvadászat folyik azok a vállalkozók ellen, akik, elsősorban az eladott áruért, vagy elvégzett szolgáltatásért járó számlát „elfelejtik” átadni a vevőnek. Ezzel tulajdonképpen adóeltitkolás bűnét követik el, ami – főleg a kapitalista országokban – főbenjáró vétséget jelent. Ezt ott a törvények igen keményen meg is torolják. Van rá példa, hogy a nagyobb méretű adócsalás miatt a delikvens súlyosabb büntetést kapott, mintha emberölést követett volna el.
Nálunk a felügyelők hullámzó intenzitással igyekeznek felfedni ezeket a vállalkozókat, s ha rajtakapják őket, gondolkodás nélkül, már első lépésben legalább tíz napra, de olykor ennél hosszabb időre bezárják a boltját. A közgazdászok, a gazdasági kamara, sőt a vállalkozók közösségének képviselői már nem egyszer figyelmeztettek arra, hogy ennek az eljárásnak alapjában véve nincs semmi értelme, hiszen a munkaadók erre az időszakra egyszerűen évi szabadságra küldhetik dolgozóikat, miközben ők tovább szervezik a munkát. Igaz, legális forgalmat ugyan nem bonyolítanak le, de éppen elég idejük marad a raktár feltöltésére, vagy az elmaradt ügyes-bajos dolgaik intézésére.
A boltbezárással, természetesen, veszítenek, de az állam sem profitál belőle, hiszen ha a tilalmi időszakban nincs forgalom, nincs forgalmi adó sem. S akkor lényegében mit nyert az állam? Gyakorlatilag semmit. Ennél fogva a büntetés sem éri el a célját. Annál is inkább nem, mert a hatályos törvény értelmében a bezárt bolt tulajdonosa a jelzett időre köteles kijelenteni alkalmazottait, majd a büntetési idő lejárta után ismét bejelenteni. Időközben tehát nemcsak a forgalmi adótól, az esetleges vámilletéktől és a jövedéki adótól „szabadítja” meg magát az állam, hanem a munkaviszonyban levő dolgozók után fizetendő járulékoktól is. Pedig nincs olyan állam, amelynek a költségvetéséből ne hiányozna ez az összeg. Szerbiára ez hatványozottan vonatkozik.
A felügyelők mégis egykönnyen kiragasztják a bolt ajtajára a „büntetés miatt zárva” feliratot. Tény, hogy ők mást nem tehetnek, hiszen csak a törvény rendelkezéseit alkalmazzák. Annál inkább tehető fel a kérdés, hogy a törvényt megalkotók, előkészítők, majd a meghozók, tehát a politikai és bürokráciai vonal miért végzi ilyen dilettánsan a munkáját? Ha, ugyanis, a törvény nem jó, mi sem egyszerűbb, mint azt megváltoztatni, hiszen tudjuk, hogy Mózes óta még egyetlen parancsolatot sem véstek kőbe.
Ezt azonban az illetékesek vagy nem képesek felfogni, vagy – hiúságból – mereven ragaszkodnak a félresikerült ötletükhöz. Még akkor is, ha annak megváltoztatását maguk a potenciális érintettek, vagyis a vállalkozók kérik. Ők ugyanis már tudják, hogy az értelmes ember nem vágja le az aranytojást tojó tyúkot. És éppen a kis- és középvállalkozók képezik az Európai Unióban is a gazdaság 95 százalékát, vagyis a fő húzóerőt.
Logikus lenne, hogy egyetlen tollvonással eltörölnék a bolt bezárására vonatkozó büntetést és a vétkest pénzbüntetéssel sújtanák. Ezzel lehetőséget adnának neki, hogy tovább működjön és megkeresse a büntetés árát. Arról nem is szólva, hogy a fentebb felsorolt adókat és járulékokat kénytelen lenne befizetni.
Meglehetősen egyszerű logika ez, csak azoknak kellene „rádöbbenniük”, akiknek lehetőségük (és kötelességük) volna a változtatásra.
