Állítólag kétféle ember létezik: az egyik bevallja, a másik pedig nem, hogy jólesik neki, ha megdicsérik. Ez alól a magas állami instanciák képviselői sem kivételek, hiszen végeredményben ők is csak emberek. Érthető tehát, hogy a szerb kormány leplezetlen örömmel vette tudomásul az Európai Unió rangos képviselőinek nemrégiben közzétett közleményét, amelyben elismeréssel nyilatkoztak Szerbia 2016-ban elért gazdasági-pénzügyi eredményeiről. Annak ellenére ugyanis, hogy a gazdasági növekedés nem nevezhető látványosnak, a három százalék azt jelzi, hogy az ország jó úton halad. A kormány szempontjából talán ennél is fontosabb volt, hogy az EU ugyancsak vállveregetéssel jutalmazta a pénzügyek konszolidálódását, különös tekintettel a bankok által kihelyezett, de behajthatatlan hitelek összegének csökkenésére. A témakörben akár felületesen is járatosak tudják, hogy a pénzintézmények, főleg az állami tulajdonban levők, egyetlen „fentről” érkezett telefonhívás nyomán olyan személyeknek is nyújtottak általában igen nagy összegű hitelt, akikről jó előre tudták, hogy soha nem fogják törleszteni a részleteket. Ez pedig igen súlyos következményekkel járt a pénzügyi rendszerre.
Az is biztatónak tűnik, hogy az államkassza egyre kisebb mértékben kénytelen hozzájárulni a nyugdíjak idejében történő kifizetéséhez, mert a rokkantsági és nyugdíjbiztosítási járulékból a nyugdíjaknak immár csaknem a hatvan százalékát lehet fedezni.
Az esetleges félreértések elkerülése végett azt is el kell mondani, hogy ez az állami „beavatkozás” nem szerbiai jellegzetesség, s a fejlett országokban is egyre nagyobb gondot jelent a nyugállományban levők járandóságának kifizetése. Ennek elsősorban az az oka, hogy főleg Európában a lakosság egyre hosszabb ideig él, a népszaporulat pedig csökken, tehát apad az új munkaerőt szolgáltató natalitás. Ezzel szemben az életüknek egy jelentős részét munkával töltők joggal várják el az államtól, hogy biztosítsa számukra az anyagilag (is) nyugodt öregkort.
Minden bizonnyal ez a körülmény is kihatott az EU képviselőinek pozitív véleményére. A dicséreten túl azonban nem mulasztották el felhívni Belgrád figyelmét több olyan tényre, amelyeken az elkövetkező időszakban mindenképpen jó lenne változtatni. Elsősorban a költségvetési hiány csak jelentéktelen mértékben történő csökkenése „szúrja a szemét” az EU-nak. S ezen a téren még igen sok a tennivaló.
A nyugati világnak az sincs ínyére, hogy nálunk még mindig léteznek olyan állami vállalatok, amelyek csak a komoly költségvetési támogatásokkal képesek talpon maradni. Ezek közé tartozik a Srbijagas és a villanygazdaság is. Különösen az előbbi által évek óta okozott pénzügyi gondok terhelik igen súlyosan a költségvetést.
Ezzel kapcsolatban az utóbbi időben több biztató „eredményről” is beszámolt a rezsimhű sajtó, de a legtöbb esetben kiderült, hogy csupán a számokkal történő játék eredménye mindez. Vagyis a statisztika számára könnyű feladat kimutatni a veszteséget, de ugyanazon valós eredmény alapján ennek az ellenkezőjét is.
A Srbijagas szerkezeti átalakítása már hosszú évek óta időszerű, de ezen a téren nem igazán észlelhetők lényeges történések.
Hasonló helyzetben van a villanygazdaság is. A csaknem harmincezer embert foglalkoztató közvállalatban évek óta jól fizetett álláshoz jutottak a pártkáderek, s ennek következtében úgy megszaporodtak az igazgatók, mint eső után a gombák. Nemrégiben ugyan történt némi kozmetikázás, de ez is csak a statisztika segítségével.
Egyébként az EU szerint Szerbiának arra kell törekednie, hogy az eladott elektromos energia árának lehetőleg teljes mértékű megfizettetésével annyi pénzhez jusson, ami elegendő nemcsak a folyó ügyvitel pénzellátására, hanem fejlesztésre is jusson. Azt ugyan senki (még az EU) sem meri egyértelműen kimondani, de aligha kétséges, hogy emögött ott lappang a villanyáram árának az emelése is. Olykor ugyanis a szerbiai vezetés részéről is elhangzik, hogy nálunk túl olcsó az áram. Nemzetközi összehasonlításban ez az érvelés megállja a helyét, de ha a keresetekhez viszonyítjuk, semmiképpen sem.
Az elmondottak alapján nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy a honi vezetés bizonyos szempontból megérdemelte a dicséretet, de az Unióból érkező intelmeket sem lenne szabad figyelmen kívül hagyni.
