Az egészséges parasztlogika szerint a csődbe jutott vállalkozás tulajdonosa igyekszik minél előbb és fájdalommentesen megszabadulni az adósságok nyűgétől, s mivel kénytelen belátni, hogy esélye sincs megállítani a lejtőn egyre nagyobb sebességgel haladó szekerét, leállít minden tevékenységet és a megmaradt tőkéje egy részének értékesítésével egészséges alapokra helyezni ügyvitelét. Ha az adósság hullámai túlnőtték a tulajdonában levő alapeszközök értékét, tudomásul veszi, hogy tönkrement, hiszen a csődeljárás és a felszámolás költségei különben is őt fogják terhelni. Akkor meg minek erőltetni a munkát és naivan bízni benne, hogy újabb hitelek felvételével esetleg képes lesz kikecmeregni a pénzügyi élőmocsárból.
Pedig vannak ilyen magán- és közvállalatok. Az illetékes állami ügynökség nemrég közzétett adatai szerint több mint 5800 csődeljárás alatt álló vállalat és vállalkozás az év első negyedében veszteséget „termelt”, és a teljes mérleghiányuk több mint 50 milliárd dinárra rúg. Ez az egész szerbiai gazdaságban „megvalósított” 280 milliárd dináros veszteséghez képest nem is tűnik soknak, de ha kiszámoljuk, akkor tizennyolc százalék. Ugyanakkor a csődben levő és mérleghiánnyal küzdő cégek mindössze fél(!) százalékkal vettek részt az országos szintű jövedelem megteremtésében.
Az is jelzésértékű, hogy a szóban forgó vállalkozásokban nem egészen ötezer ember van munkaviszonyban. Vagyis matematikailag legalább 800 vállalkozásban senki sem dolgozik és mégis növekszik a veszteségük.
Az esetleges félreértések elkerülése végett hangsúlyozni kell, hogy a fent említett 50,59 milliárd dinár veszteség csupán az év első negyedében keletkezett. Ugyanezek a gazdasági társaságok ugyanis már évek óta több mint rosszul állnak, hiszen a felhalmozódott összveszteségük 921 milliárd dinár.
Az első mondatunkban az egészséges paraszti logikára hivatkoztunk, s ezt itt is meg kell tennünk, hiszen érthetetlen, hogy miért léteznek még ezek a cégek, amikor szinte minden mutató szerint soha nem fognak kijutni a bajból.
A válasz a jogalkotásban keresendő. A csődeljárás és az esetleges felszámolás ugyanis olyan hosszú jogi és bürokratikus eljárás, hogy az átlagember ma nem látja a végét. Ezt bizonyítja az a tény is, hogy van olyan csődeljárás, amely több mint húsz évvel ezelőtt kezdődött meg, de a szakemberek szerint aligha valószínű, hogy hamarosan véget ér.
Egyébként a tönkrement vállalatok és vállalkozások esetében az a legnagyobb gond, hogy a még létező tőkéjük értéke igen sok esetben jóval az adósságuk tömege alatt marad. Az ilyen (és minden más) esetben, amikor bekövetkezik a felszámolás, vagyis a „végeladás”, a jogos igények kielégítése szempontjából első helyen az állam áll, majd következnek a hitelező bankok és a beszállítók. Ha a csődtömeggondnoknak sikerül őket kielégíteni, a maradék értékek eladásából szerzett pénzre igényt tarthatnak a szóban forgó cég azon dolgozói, akik olykor évekig nem kaptak fizetést. Talán mondani sem kell, hogy minden egyes felszámolás legnagyobb vesztesei éppen azok, akik dolgoztak szorgalmasan, s végül sem a megérdemelt keresetükhöz nem jutnak hozzá, sem a munkaéveik elismerése érdekében befizetendő járulékokra nem marad pénz.
Talán nem felesleges a kérdés, hogy az illetékes minisztériumok, a kormány és a jogalkotás csúcsszerve, a képviselőház miért nem alkot meg és fogad el olyan jogi aktust, ami lehetővé tenné a folyamat rövidítését, de elsősorban azt, hogy az egyértelműen életképtelen cégek minél gyorsabban zárják be a kapujukat, és ne halmozzák a veszteségeket.
Ugyanis, ha már elveszett a fejsze, legalább a nyele maradjon egészben.
