„Úgy élvezem én a strandot!”

Vagy nem. Mert például nem hagyják a körülöttem lévő alkalmi „szomszédaim”, hogy békésen szívjam magamba a nap sugarait, mert jártukban-keltükben hol az egyikük lép rá a törölközőmre, hol a másikuk napernyője vet rám árnyékot, hol a harmadik üvölt teli torokból a vízben lévő gyerekére, hogy ne nyomja folyton a víz alá a húgát. Sajnos ezek közül egyiket sem tiltja az uszodák és a strandok házirendje – mert olyan is van –, habár az sem jelent garanciát arra, hogy azt, ami a szabályzatban benne foglaltatik mindenki hiánytalanul betartja, mondjuk megmossa a lábát mielőtt beleveti magát a medencébe.

És ez még csak a jéghegy csúcsa. Az interneten számos történetet olvashatunk arról, mi mindennel keserítik meg egyes fürdővendégek mások életét.

Az első helyen épp a fent említett példa áll, amikor is mindenféle kifogást keresve (hideg, piszkos) egyszerűen kikerülik a lábmosót, és koszos lábbal belegyalogolnak, mit belegyalogolnak: fejest ugranak a medencébe. Sőt nem csak azt, hanem a zuhanyzókat is szem elől tévesztik, pedig az izzadságot nem abba a vízbe kellene leáztatniuk magukról, amelyben mások pusztán úszni szeretnének. És akadálymentesen bejutni a vízbe, nem pedig azokon átlépegetve, akik épp a medence lépcsőjén vitatják meg az előző napi focimeccset, vagy onnan stírölik a hölgyeket.

Nagyon kellemetlen tud lenni, amikor tóban vagy folyóban úszva valami fűféle tekeredik a lábunkra, karunkra. Nem tudunk tőle megszabadulni, mert hiába dobjuk arrébb, egy karcsapásra ismét visszakerül hozzánk ugyanaz, vagy egy másik, ránk ragad, mint egy pióca. Na ugyanilyen hínárhoz hasonló jelenség a hajszál is. Azért is kötelező a legtöbb medencében az úszósapka. Milyen jó is lenne, ha ez sem kerülné el a fürdőzők figyelmét.

Az ember általában azért jár strandra, hogy egy kissé elengedje magát, megpihenjen a mindennapi hajtástól, megmártózzon a hűs hullámokban, szemét behunyva azt képzelje, a világ legszebb strandján sütteti a hasát. Ezzel szemben vízipisztollyal kergetőző gyerekek ugrálnak át a feje felett, kigyúrt bőrfejűek bömböltetik a zenét szuperokos mobiljukról, mintha a strand hangszórójából szóló hegyitangó nem lenne elég. És ha szóvá teszi, akkor ő az örökké méltatlankodó, kákán is csomót kereső, beszólásaival, kioktatásaival másokat idegesítő strandoló.

Az uszodák házirendjében benne van az is, hogy tilos a medencébe pisilni. Az más lapra tartozik, hogy ennek betartását egyáltalán nem lehet leellenőrizni. A vizelet hatására elszíneződő medencevíz városi legenda, uszodatechnikai szakemberek szerint ez a tévhit olyan méreteket öltött, hogy volt már rá példa, hogy fürdőhelyek üzemeltetői érdeklődtek e jelzőanyag után. Ha másra nem is, arra jó, hogy a szülők ezzel ijesztgessék a gyerekeiket. Egészen addig, amíg az első, talán véletlen „baleset” során rá nem jönnek, hogy nem kékül be körülöttük a medence vize. Esetleg a szemük vált pirosra úszás után, az pedig épp a vízbe kibocsátott testnedvek miatt van: a klór kémiai reakcióba lép az emberi vizelettel és izzadsággal.

Uszodában, strandon nagyon szépen megmutatkozik, ki mit hozott otthonról. Itt nem az elemózsiára gondolok, hanem a kultúrára. Hangoskodnak, szemetelnek, az orrunk alá fújják a füstöt, szemérmetlenkednek, részegen randalíroznak. Ezeket szintén tiltja a házirend, de pénzbírságot nem von maga után. Pedig kellene. Sokkal kellemesebb élmény lenne egy uszodai vagy strandbéli látogatás, és ebben a nagy kánikulában kevesebben maradnának otthon a fürdőzés helyett, ha nem keserítenék meg az életünket törölközőszomszédaink.