Négy évvel ezelőtt a köztársasági képviselőház törvényt fogadott el, amelynek értelmében az állam és a közvállalatok 45, a gazdaság egyéb tényezői pedig 60 napon belül kötelesek kifizetni az általuk igényelt (és megkapott) árut, illetve szolgáltatást. Nem kétséges, hogy igen nagy szükség volt erre a törvényre, hiszen a cégek, de maga az állam is, igen gyakran hozomra vásároltak, s ezzel sokszor rendkívül nehéz helyzetbe hozták az őket kiszolgáló vállalatokat és vállalkozásokat.
De a törvénynek csak akkor van értelme, ha azt be is tartják. A kapitalista világban erre nagy gondot fordítanak, mert ha valaki nem tartja magát a törvényhez, számolnia kell azzal, hogy az illetékes felügyelőség, de olykor a bíróság is, súlyos büntetést ró ki.
Nálunk merőben más a helyzet. Mint említettük, létezik ugyan a fizetési határidőkről szóló törvény, de ennek ellenére minden marad a régiben.
A legfrissebb adatok szerint, amelyek egyébként 2015-re vonatkoznak, az egymásnak való tartozások a kereskedelemben 826,5 milliárd dinárra, vagyis 6,8 milliárd euróra rúgtak. Hogy ez mekkora összeg, csak akkor tudjuk igazán érzékelni, ha szem előtt tartjuk, hogy ennyi pénz az ország nagyjából nyolchavi költségvetésével egyenlő.
Az illetékes állami szervek már korábban is felfigyeltek erre a jelenségre, sőt azt is megállapították, hogy elsősorban a nagy kereskedelmi láncok igyekeznek minél később fizetni a beszállítóiknak. Többek között az Agrokor horvát vállalathoz tartozó Delez és a Merkator is ezen a „fekete listán” szerepelt, de mind a két cégben kikérték maguknak (az egész Agrokor nevében), hogy ők nem fizetnének idejében. Márpedig a közelmúltban kiderült, hogy az óriásvállalat teljes adóssága meghaladja a 6 milliárd eurót, s ebből az összegből igen jelentős rész éppen a beszállítókra vonatkozik.
Ennek azonban ellentmond az a tény, hogy a kereskedelem az áru kifizetésekor igyekszik előnyben részesíteni a nagyobb cégeket, illetve azokat a gyárakat, amelyek nélkül a forgalmuk a töredékére csökkenne. Ezek pedig a vágóhidak és a tejgyárak. De még ők sem örülhetnek a pénzüknek a törvényes határidőn belül, mert átlag kilencven napot kénytelenek erre várni. A többiek, vagyis az „apró halak” türelme akár 200 napra is kénytelen kiterjedni.
Okkal merül fel a kérdés, hogy ezek után a beszállítók miért nem függesztik fel a kereskedelem kiszolgálását, hiszen ha összefognának, igen kellemetlen, de akár végzetes helyzetbe is hozhatnák a velük szemben inkorrekt magatartást tanúsítókat. A válasz ebben az esetben sem komplikált. Arról van szó, hogy a feldolgozó is nyakig el van adósodva a termelők iránt. S ebből ered az, hogy a mezőgazdasági termelők és az állattenyésztők csak hosszú várakozás után jutnak hozzá a pénzükhöz. Vagyis szinte mindenki tartozik, miközben az elsődleges termelés (szántás, vetés, vetőmagbeszerzés stb.) nem tűr halasztást.
Félő azonban, hogy – talán nem is sokára – elérkezik az az idő, amikor nem lehet tovább „bűvészkedni”. Márpedig ez az egész nemzetgazdaságra nézve katasztrofális következményekkel járhat. Ha ugyanis pénzhiány miatt leáll a termelés, az akár élelmiszerhiányhoz is vezethet.
Történik mindez azért, mert a hatályos törvényt szinte senki sem tartja be, és ezzel hathatósan hozzájárul az oly szükséges forgótőke fogva tartásához.
