A napokban az egyik vezető bank e-maileket és SMS-eket küldött ügyfeleinek, arról tájékoztatja őket, hogy két hónap múlva hatályba lép a pénzintézmény új tarifarendszere. Már ebből sejteni lehetett, hogy a szolgáltatásai az eddiginél drágábbak lesznek. Igen rövid idő alatt az is kiderült, hogy elsősorban a számlavezetési díj igen jelentős mértékű növekedésével kell az érintett polgárnak számolnia. Pontosabban az eddigi havi 125 helyett 190 dinárt fognak leemelni a számlájáról. Aki pedig nem csak a legegyszerűbb szolgáltatást használja, annak ennél több pénze is bánni fogja.
Mondani sem kell talán, hogy a Szerbiában működő bankok többsége már most bejelentette, hogy követni fogja a „kollégák” – az ő számukra – üdvös döntését.
Elöljáróban azonban az igazság kedvéért azt is el kell mondani, hogy az olasz érdekeltségű bank már évek óta a legszerényebbek közé tartozik, hiszen egyedül ő számol(t) fel 125 dinárt. A többi ennél többet.
Ez a változás elsősorban azon polgárok számára érdekes, akik csekket használnak, a hitelkártyájukat is „üzemben” tartják, hitelt vesznek fel, tehát váltót is igényelnek, vagy ha SMS útján szokták ellenőrizni a számlájukon levő és a rendelkezésükre álló összeget.
Egyes bankok, állítólag az ügyfelek minél színvonalasabb kiszolgálása érdekében, újfajta folyószámlát is bevezetnek, de ennek a fenntartása havonta akár 400 dinárba is belekerülhet. Arról nem is szólva, hogy ha netán elveszik a bankkártya, és zárolni szándékozzuk a folyószámlánkat, banktól függően 300–3000 dinárt leszünk kötelesek fizetni érte. Ha ilyen helyzetben sürgősen újat szeretnénk igényelni, ez újabb 1500 dinárunkba kerül.
Ha abból az ősrégi mondásból indulunk ki, hogy annak idején Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen, tehát mindennek ára van, kénytelenek vagyunk tudomásul venni a dolgot. Ugyanakkor a Szerbiai Nemzeti Bank a közelmúltban megintette a bankokat, amiért mindenféle kitalált okokra hivatkozva különféle illetékeket vezettek be. A céljuk nyilvánvaló: így szeretnék pótolni azt a bevételkiesés, amit a konkurencia miatti kamatcsökkentéssel „elszenvedtek”.
A fent említett tájékoztatással szinte egyidejűleg azt is olvashattuk a lapokban, hogy a bankok tavaly 2010 óta a legnagyobb adózás előtti tiszta jövedelmet valósították meg. A profitjuk elérte a 150 millió eurót. Igaz, ebből a haszonból kénytelenek lesznek egy bizonyos részt átengedni az államnak, de ennek ellenére – ahogy mondani szokás – lesz mit aprítaniuk a tejbe.
A fiatalabb korosztályok ugyan nem emlékezhetnek, de az idős(ebb)ek annál inkább azokra a meglehetősen hosszú évekre, amikor csak betétkönyv járta, és folyószámlájuk csak a vállalatoknak volt. Akkoriban a civil ügyfelek ezért semmit sem fizettek. Mi több, még kamatot is kaptak a bankban tartott pénzükre. Az is jelzésértékű, hogy ennek ellenére főnyereménynek számított állami bankban (mivel másmilyen nem is volt) elhelyezkedni, hiszen a fizetés jóval meghaladta az átlagot. A pénzintézmények privatizálása óta erről nemigen beszélhetünk. Egy-egy bank csúcsvezetése (ketten-hárman) ugyan több mint tisztességes bért kap, de az egyszerű alkalmazottak kénytelenek megelégedni nagyságrendekkel szerényebb fizetéssel.
Az is igaz viszont, hogy az „átkos” szocializmusban csak elvétve történt meg, hogy a hitelt felvett vállalat képtelen volt törleszteni a részleteket, igen ritkán fordult tehát elő, hogy a banknak behajthatatlan kinnlevősége lett volna.
Ma ezek a jelenségek már nemcsak a politikai csúcs által kézi vezérléssel irányított állami, de a magántulajdonban levő bankok esetében is szinte mindennaposak. Márpedig az így elveszített pénzt valahonnan pótolni kell. Legkézenfekvőbb megoldás a polgárok „megfejése”, hiszen néhány évvel ezelőtt ezt tette az állam is, amikor tartósan megsarcolta a nyugdíjasokat és az állami alkalmazottakat. S a rossz példa ragadósabb, mint a jó: a bankok is igyekeznek még mélyebben turkálni a polgárok zsebében.
Mert nekik semmi sem elég.
