Immár 25 napja, hogy a kragujevaci Fiat Chrysler Automobiles Srbija gépkocsigyár dolgozói beszüntették a munkát jobb fizetést és a különböző pótlékok maradéktalan kifizetését követelve. Tették mindezt abban a reményben, hogy az állam – mint az elmúlt években annyiszor –, az adófizető polgárok zsebébe nyúlva ismét támogatásáról biztosítja a Szerbia gazdasága egyik mozgatóerejének kikiáltott vállalatot.
A hét végéig az ügyben felemás megoldás született. Annyit sikerült elérni, hogy a három fél, a többségi olasz tulajdonos, a kisebbségi tőkerészesedéssel bíró szerb állam és a sztrájkbizottság tagjai egy asztalhoz ültek. A sztrájkot felfüggesztették, de a továbbiakról döntés nem született. Mintha a jövőbe tekintve kézenfekvő megoldás már nem is létezne.
Pedig mekkora reményekkel indult útjára az újjáélesztett gépkocsigyár, amelyet kilenc évvel ezelőtt az ország gazdasági fellendülését hivatott szolgálni. Sikerült is ideig-óráig.
Gondoljunk csak vissza, az Újat a régiért akcióra, amely során hány honfitársnak sikerült elnyűtt, elhasznált és rozsdamart gépkocsiját újra cserélni, és az öregért még 1000 eurót is felszámolt a gépkocsigyár. Ezzel a gazdasági húzással „hetet ütöttek egy csapásra”. A háborús éveket és privatizációkat átvészelt ember életében még egyszer új gépkocsihoz juthatott. Azután az sem mellékes tényező, hogy az állam ezzel besöpörte az országutakról a sokszor életveszélyes, közbiztonsági feltételeknek korántsem megfelelő járgányokat. A bankok – még ha számukra kedvezőtlen is –, alacsony kamatú hitelekkel segítették a gépkocsivásárlókat, és volt forgalmuk a pénzintézeteknek. Nem utolsósorban pedig a kragujevaci gyár mesterséges újjáélesztésével munkahelyek nyíltak és felpezsdült Kragujevac is, hiszen a korábbi évekhez hasonlóan az autóipar lett a környék éltetőereje. Tehát az akció megtette hatását, de úgy látszik, eddig volt tartható. Napjainkra elveszítette fényét. Az elképzelés jó volt, de mint bebizonyosodott, jelen helyzetünkben már nem tartható fenn.
Egyes hírek szerint az állam az utóbbi években nem kevesebb, mint egymilliárd eurót költött az autógyár életben tartására, de a pénz nem térült meg. A kezdeti „puntós” korszak után új modellek nem jöttek ki a gyártási vonalról, vagyis olyanok, amelyek megfizethetőek és közkedveltek lettek volna a vásárlók körében. A cégvezetés nem mérte fel kellőképpen a piaci helyzetet, és eladható járművek helyett a „raktárnak” termeltek. Az eladás visszaesett, a termelés akadozott, a remények szertefoszlottak.
Gazdasági szakemberek szerint a kragujevaci Fiatban kialakult helyzetért, és hogy ilyen hosszú ideig elhúzódott a sztrájk, az állam is okolható. Érthetetlen, hogy miért nem szólt közbe már csak azért is, mert 2015-ben Szerbia a gyárnak nyújtott támogatásokkal fedezte a dolgozók fizetésének 80 százalékát, majd 2016-ban még jobban megemelte a dotációkat. Egyes hírek szerint 2017-ben pedig már az állami dotáció több volt, mint amennyit a cégvezetés fizetésekre költött. Tekintettel arra, hogy az állam az autógyár esetében egyharmados tőkerészesedéssel bír, és folyamatosan támogatja a gyárat – vagyis az állam jelentősen többet vállalt magára, mint amekkora felelősséggel tartozik a tulajdonjog szerint –, feltevődik a kérdés, miért nem növelte a tulajdonrészét a vállalatnál a kötelezettségekkel megfelelő arányban. Az sem világos, hogy a szerb kormány miért nem tette nyilvánossá a mai napig se az autógyár eladási szerződését.
A mögöttünk levő héten Szerbiában több mint 3000 munkás sztrájkolt. A Fiat mellett bérnövelést követeltek a valjevói Gorenje hűtőberendezéseket gyártó cég dolgozói. Nekik sikerült kiegyezniük. A sztrájkbizottság 3000 dináros fizetésnövelést alkudott ki. Hétfőn a Smederevska Palanka-i Goša vagongyár négy dolgozója éhségsztrájkkal hívta fel vállalatukra a közvélemény figyelmét. Végső döntés nem született, de beindult az egyeztetés. A fiatosok is beérik majd némi bérnöveléssel.
