Nem múlhatott el a jelenlegi államelnök egyetlen külföldi útja, vagy idegen országok képviselőinek belgrádi látogatása, hogy a tárgyalásokról kiadott közlemények nem tartalmazták volna hangsúlyozottan a szerbiai vezető politikus azon felhívását, pontosabban kérelmét, elsősorban a fejlett országok gazdasági tényezői felé, hogy tőkéjük egy részét hozzák Szerbiába, mert itt kiválóak a feltételek. Az ilyen viszonyulás teljesen összhangban van az állam és a nemzet érdekeivel, de akár azt is mondhatjuk, hogy az ország vezetésének ez a dolga, ezért (is) van fizetve. Meg azért, hogy amennyire lehetséges, erősítse a honi pénzügyi-gazdasági helyzetet.
A vezető tisztségeken levők harmadik-negyedik sorában azonban ennek olykor éppen az ellenkezője történik.
A napokban szinte mindegyik média „megemlékezett” a posta megbízott vezér-igazgatónőjének intézkedéséről, amelyben arra „kérte” a vezetésére bízott, egyébként az ország egyik legnagyobb közvállalatának dolgozóit, hogy folyószámlájukat, amelyre a fizetésüket is utalja a posta, a Postabankból vigyék át a külföldi érdekeltségű Addico Bankba.
Erről a pénzintézményről annyit tudni, hogy Hypo Alpe-Adria néven öt évig az osztrák állam tulajdonában volt, de az idő múlásával nem az eredményei, hanem az anyagi gondjai halmozódtak, mígnem egy évvel ezelőtt egy amerikai befektetőalap megvásárolta és Addico néven élteti.
Azt nem tudni, hogy a Posta első asszonyát milyen kapcsolat fűzi az Addicóhoz, de legfelsőbb pénzügyi és politikai körökben is mellbevágó meglepetést okozott a fent említett húzása. Annál inkább, mert a Postabankban a posta huszonöt százalékkal társtulajdonos, tehát mindenképpen az lenne az érdeke, hogy minél több ügyfele legyen. A postának egyébként tizennégyezer dolgozója van, tehát „átvezénylésük” az amerikai érdekeltségbe, illetve „kivezénylésük” a hazai bankból nem bonyolódhatott le nyom nélkül.
Az már a politikai csúcs szégyene, hogy ezt a közvállalatot olyan személyre bízták, aki pályafutását ugyan a posta igazgatóságán kezdte, mégpedig Milan Krkobabić nem régi vezérigazgató és – mellesleg – a nyugdíjasok pártja elnökének a titkárnőjeként. A miniszoknyát és a csípőriszálást követelő munkahelyről meglehetősen gyorsan a posta első embere tanácsosává „nőtte ki magát”, s amikor a főnökéből minisztert csináltak, a posta felügyelőbizottságában a volt titkárnő testvérének, egyébként a Száva Központ igazgatójának unszolására, megbízták az óriásvállalat vezetésével. Tették ezt annak ellenére, hogy nincs megfelelő képzettsége, vagyis hatvanegy éve ellenére sincs egyetemi oklevele.
A másik szembeszökő tény, hogy az államelnök évek óta hangoztatja, hogy nem lesz pártalapu foglalkoztatás, ugyanakkor egy közvállalat élére pártkáder kinevezését engedélyezi. Ő ugyanis egyetlen tollvonással felülírhatta volna a posta felügyelőbizottságának a döntését, hiszen a tapasztalat mutatja, most neki szinte mindent szabad, s ezzel kísértetiesen emlékeztet Tito hatalomgyakorlására.
Talán még ez sem volna főbenjáró bűn. Az azonban mélyen elgondolkodtató, hogy ha valakinek havonta nettó 186. 000 dinár fizetést adnak, lehetőleg ne ügyködjön a saját cégének érdekei ellen.
Vagyis „erdészként” ne a medvének szurkoljon.
