A közelmúltban egy kevéssé beavatott „szakember” azt állította, hogy egy szerbiai háztartás ötször több áramot fogyaszt, mint egy európai. Ilyen állítás hallatán még a laikus polgár is felkapja a fejét, hiszen ebből az derülhet ki, hogy a Balkánnak e részén az emberek bővelkednek az egyre drágább elektromos energiában. Arról nem is szólva, hogy a nemzetközi összehasonlításban az energia árát tekintve messze elmaradunk nemcsak az EU-tól, hanem a környező államoktól is. Magyarán: nálunk a legolcsóbb az áram, s ez mintegy „feljogosít” bennünket arra, hogy teljesen mellőzzük a takarékoskodást.
A hivatalos adatok szerint egyébként Szerbiában egy átlagos háztartás havonta 400 kilowattóra elektromos energiát használ el. Velünk ellentétben a fejlett országokban, pontosabban az EU-ban, a családok „megelégednek” a 250 kWh villanyárammal is. A kevésbé tájékozott emberek minden bizonnyal kétkedve fogadják ezt az állítást, hiszen aligha lehetséges, hogy egy német, francia vagy angol háztartásban szembeszökően kevesebb az elektromos készülék. Tudjuk, hogy a magasabb életszínvonal magával vonja a felszereltebb lakásokat. Márpedig a kényelem egyik előfeltétele a megfelelő minőségű elektromos energia megléte. Európában azonban igyekeznek takarékoskodni az árammal, mert meglehetősen drága. Talán nincs is olyan ország az ókontinensen, ahol a lakások, házak fűtéséhez előszeretettel használják az elektromos energiát. Nálunk éppen ellenkező a helyzet. A hőtároló kályhák és az áramra működő központi fűtésű kazánok nem számítanak ritkaságnak, hiszen az elektromos energia ilyen célra való felhasználásának költségei alig térnek el a szén, a gáz vagy a távfűtés árától. A felhasználóknak csupán arra kell ügyelniük, hogy ne lépjék át az 1600 kilowattot, vagyis ne lépjenek be az úgynevezett piros zónába. Ebben az esetben ugyanis igen mélyen kell a zsebükbe nyúlniuk. Ez az egyik oka annak, hogy Csáki szalmája módjára bánunk ezzel az energiával. A másik, talán még nagyobb, de ebből eredő gond, hogy a szerbiai lakások és házak szigetelése csapnivalónak is nevezhető. A szigeteletlen falak és a gyenge minőségű ablakok áteresztik a melegnek legalább a harmadát. E téren az utóbbi időben igen kevés előrelépést történt, hiszen csak igen kevesen engedhetik meg maguknak, hogy háromezer eurót költsenek a szigetelésre, valamint még két ezerért jól záró ablakokat szereltessenek a házukra.
Semmivel sem jobb a helyzet a középületeket illetően. A közelmúltig az állam sem törődött ezzel a problémával, újabban azonban törvény szabályozza, hogy ezeket az objektumokat, ha van rá pénz, kizárólag 10 centi vastag kőgyapottal kell beborítani. Ennek az anyagnak a szigetelőképessége hatvan százalékkal túlszárnyalja a jól ismert habszivacsot, vagyis a sztiroport. Ez a szigorítás csupán nálunk számít újdonságnak, hiszen például Horvátországban és Szlovéniában már a kilencvenes évek háborúi idején elfogadtak hasonló előírást, és azt maradéktalanul végre is hajtják.
A lakosság szegénységének egyéb, ilyen vonatkozású hátrányai is vannak. A gázvezetékek építésének kezdetén az energetikai minisztérium váltig hangoztatta, hogy a 3,5 millió háztartásból legalább 450 ezret be fognak kapcsolni a rendszerbe, de eddig csak 250 ezernél sikerült megvalósítani a tervet. Azonkívül ugyanis, hogy már a bekapcsolási díj előteremtését illetően sok családban gondok jelentkeznének, az utóbbi években ez az energiahordozó annyira megdrágult, hogy ma is igen sokan csupán főzésre használják, s a ház, lakás melegítését más, lehetőleg olcsóbb módon oldják meg.
Az elavult háztartási gépek is súlyosbítják a helyzetet, hiszen nem ritka az olyan háztartás, ahol a fagyasztóláda óránként 500-600 watt elektromos energiát elfogyaszt. Az újak „megelégednek” ennek a töredékével is. A baj onnan ered, hogy a családi költségvetésben nincs keret a régieknek takarékosra való lecserélésére.
Látszólag nem nagy tételekről van szó, de a mondás szerint: sok kicsi sokra megy. S amíg nem javul látványosabban az emberek életszínvonala, kénytelenek pazarolni az áramot.
