Machete – internetes magyarázat szerint nagy vágószerszám, a szablyánál rövidebb, latin-amerikai országokból származik, nehezen áthatolható esőerdőkben, mezőgazdasági munkálatoknál használják. De sok minden másra is jó; Kambodzsa őserdeiben a Vörös Khmerek arzenáljában karcsonkításra, a bolíviai narkókartelek eszköztárában lefejezésre, újvidéki középiskolákban pedig hasfelmetszésre. Hétfőn délután egy „szurkolói” leszámolás alkalmával egy középiskolás fiút a támadói szabályosan összekaszabolták, majd vértócsában heverve sorsára hagyták. Az eset az elkövetés módszere miatt borzolta fel leginkább a kedélyeket, de az sem mellékes, hogy hasonló „szurkolói” leszámolások máskor is történtek már, és egyre gyakoribbak. Na de miért nem nevezzük nevén a dolgokat? A felbontott fiú is, akárcsak a legutóbbi incidens többi szereplője is bandatag, bűnbandák tagjai, akik a fociszurkolás ürügyén falkákba verődtek, területért, hatalomért harcolnak tűzzel-vassal. Ugyanúgy, mint más nagyvárosok nyomornegyedeinek utcai bandái. Az újvidéki épületek falait ellepték a „focicsapatokat reklámozó” falfirkák, a színek, amelyek a gyakorlatban azt jelölik, hogy egy-egy bűnbandának mekkora a potenciálja. Az ilyen bandaháborút próbálta megfékezni Sean Penn és Robert Duvall Los Angeles utcáin az 1988-ban, valós helyzetkép figyelembevételével forgatott filmalkotásban.
Az Egyesült Államokban a lakosság egy százaléka börtönökben ül, legalább fele gang-related, azaz bandákkal összefüggésbe hozható bűncselekmények miatt került be a büntetőrendszerbe. A 300 milliós országban 30 ezernél is több bűnbandát tartanak nyilván, nagyjából másfél millió taggal, akik javarészt fiatalok és kiskorúak. Létrejöttük miatt az elemzők okolják a társadalmat is, az iskolarendszer hiányosságait is, a szülők mulasztását is, azonban mindenki előtt világos, hogy a hímek az állatvilágban is harcolnak hatalmi zónájukért – korunk utcai bandáinak fegyverkészletében az agancsot és a metszőfogakat pisztoly és machete váltotta fel, a területjelző vizelet helyett sprayfestéket használnak. A társadalomból lehetetlenség eliminálni őket, legfeljebb jó népjóléti politikával, működőképes rendőrséggel kordában lehet tartani aktivitásukat – tevékenységük csillapítható és korlátozható a külvárosok nyomornegyedeire. Az a tény, hogy Újvidéken szinte mindenhol láthatjuk a falfirkákat, arra utal, hogy társadalmunk egészében nyomorog. A bandaháborút errefelé a politikai pártok egymás köpködésére, szavazatszerzésre használják fel, közleményeikben a hangsúlyt arra fektetik, hogy a lövöldözések, leszámolások iskolák közelében történnek, és hogy veszélyben vannak gyermekeink! A pisztolygolyó kezdősebessége 300–500 m/s, ennek függvényében könnyen kiszámíthatjuk, hogy sík terepen, állóhelyzetből kilőve legalább ekkora távolságot megtesz, mielőtt földet ér. Szúrjuk bele a körzőt Újvidék térképének bármely pontjába, és számoljuk össze, hogy a fél kilométer sugarú körön belül hány középiskola, általános iskola és óvoda található. Gyermekek tízezreiről beszélünk, tehát minden lövöldözés gyermekek közelében történik! Egyébként jelenleg a gyermekmentes lakóépületek, piacok és mozik, de még a kétes hírű kuplerájok és szerencsebarlangok előtt sem engedélyezett a lövöldözés, úgyhogy felesleges a kicsik erőltetett emlegetése. Rájuk nézve egy célt tévesztő golyónál sokkal nagyobb veszélyt jelentenek maguk a bandák, amelyek már egész fiatalon behálózzák, magukba rántják azokat az eltévedt gyerekeket, akiket egy erős szülői vagy nevelői kar nem ránt vissza a szakadék széléről.
A bandaháború nem fog megszűnni most sem, miután Újvidéken kinevezték az új seriffet, csakis egy stabil társadalomban csökkenthető a leszámolások száma. Egy olyan közösségben azonban, amelyben önkéntes szlavóniai veteránok nevelik 16-17 éves kölykeiket, és amelynek háztartásaiban a frontról hazahozott géppisztoly szériatartozék, aligha.
