Hajnali két óra. Alvás előtt még meginna egy pohár vizet. Kinyitja a csapot. Hallja, csaholnak az ebek. Tudja, hogy nem a víz csobogását hallották meg, nem azért ugatnak. Kinéz az ablakon. Valaki matat az udvaron. Két lehetősége van: rémülten a mobilja után nyúl, hívja a rendőrséget, és vár – megpróbál elbújni, elbújtatni a családját a bejárati ajtótól legtávolabbi ágy alatt. Vagy az adrenalinbomba hatására előjön belőle az anya-/apatigris, eszébe se jut menekülni, a családját óvja, elhatározza, hogy az ajtón már nem jön be a betolakodó.
A jelenlegi szerbiai törvények szerint ilyenkor a következőt kell csinálnia a családját és az otthonát megóvni szándékozó embernek: megnéznie, mivel próbálja feltörni a bejárati ajtót a potenciális rabló(gyilkos). Amikor megbizonyosodott arról, hogy van nála olyan (hideg)fegyver, amilyen a betörőnél, akkor már elszállhat minden kétsége, hogy jogos lesz-e az önvédelem. Már csak abban kell reménykednie, hogy a támadó „másodállásban” nem harcművész, nem sokkal erősebb nála.
Persze, hogy az utóbbi két mondat nonszensz. De igaz. Ha nem akar börtönbe kerülni, akkor mérlegelnie kell.
Emlékeznek még Saško Bogeskire? Ő az a férfi, aki májusban megvédte a családját, és miután egy csavarhúzóval rátámadt a betörő, leszúrta a rablót, aki belehalt a sérüléseibe. Bogeski esetét azért említem, mert az kapott országos szinten legnagyobb médiafigyelmet, országhatáron innen és túl gyűjtöttek online aláírásokat a férfi érdekében, de számos (ha nem is halállal végződő) ilyen történet van. Bogeski esetében szinte minden csatornából a jogos önvédelmet taglaló nyilatkozatok, vélemények zúdultak ránk, azzal, hogy sürgősen rendezni kell ezt a kérdést – az világos, hogy nem lehet akárkit helybenhagyni a házunkba, és ráfogni, hogy betörő volt, de a mostani törvényeknek köszönhetően az ember joggal érzi úgy, hogy akkor nem kerül börtönbe, ha megkínálja kávéval a rablót, elcsevegnek, és a betolakodó épségben távozik.
A legutóbbi tetten érős rablós történet azé a szabadkai férfié, akit többször megszúrt a család kerékpárjait kiszemelő betörő hajnali kettőkor. Az eset vége az lett, hogy a házigazda jobb fizikai erőnlétének köszönhetően leteperte a betolakodót, így várták meg a rendőrség érkeztét. Mondanom sem kell, hogy ez másként is alakulhatott volna.
Szerintem nagyon kevesen vannak azok, akik ezeket a sorokat olvassák, és ne lenne hasonló történetük. Sok esetben sajnos csak városi legendák lesznek ezekből, semmi más. Mesélünk egymásnak az ellopott csirkékről, kerékpárokról, termésről, rézkazánokról, kifosztott éléskamrákról, leütött magányos emberekről stb. De arról a bizonyos holtpontról sehogy sem mozdulunk el. Amikor gyilkossággal végződik a betörés, akkor egy-két hétig téma, máskülönben a rendőrség tovább mutogat az ügyészségre (egyik ajtón beviszik az elkövetőt, fél órával később másikon már kijön), az ügyész a rendőrségre (kellő bizonyítékok hiányában nem tehetnek semmit, ugyebár), a rabló(gyilkoso)k pedig nevetségesen kis büntetéssel megússzák, ha egyáltalán születik elmarasztaló ítélet.
Arról is sokat beszélünk, hogy ez a társadalom velejéig romlott, és mint ilyen, nem is várhatunk tőle többet. Lassan olyan dokumentumfilmeket is készíthetünk a szomszédainkról, mint a világvégét váró, és az ennek kíséretében érkező káoszra, gyilkolásra, éhínségre készülő, felfegyverkező amerikai családokról. Arról is beszélhetünk, hogy ez természetesen nem mehet így tovább – erkölcsileg züllött családokból egészséges világlátású személyek csak elvétve kerülhetnek ki.
Lehet vitázni a törvényekről, arról, hogy a rendőröknek mihez van joguk, és hogy mikor volt jobb – a demokrácia beköszöntével ma már nem lehet egy maflást adni a piacon a suhanc zsebtolvajnak, mert ő fogja beperelni a rendőrt. Azt is megértem, hogy adott esetben az ügyész feladata sem könnyű, meg hogy „nehezen bizonyítható” a jogos önvédelem. Ez viszont minden, csak nem a végső megoldás – amíg nem védhetem meg magam, és nekem kell elnézést kérnem (vagy rosszabb esetben börtönbe vonulnom) azért, mert nem engedem be a rablót éjnek éjjelén, hogy azt tegyen a tulajdonomban velem és a családommal, amit akar, addig marad a filozofálás. Meg az a pillanat, amikor dönteni kell.
