Nyíltan bírálta a „sajátjait” az elmúlt hétvégén Vladimir Cvijan, a Szerb Haladó Párt elnökségi tagja. A Twitter nevű mikroblogon azon véleményének adott hangot, mely szerint a demokrata Borislav Novaković és a hentesüzleteiről ismert Matijević elleni vádemelés értelmetlen. „Na, most dobjatok ki a pártból” – tette még hozzá. Aztán, egy nappal később még néhány csepp olajat öntött a tűzre, amikor a következőt „posztolta”: „Barátom, Zoran Babić (a párt köztársasági parlamenti frakcióvezetője – a szerz. megj.) kijelentette, az egész nép Vučić mögött áll. Most megkaphatja jutalmul a Műúszó Szövetség elnöki tisztségét. Így megy ez az SZHP-ben.” A válasz igen gyorsan meg is érkezett. Radomir Nikolić, a párt végrehajtó bizottságának elnöke és nem mellékesen a szerb államfő fia, közölte, ebből bizony fegyelmi ügy lesz, és sejttette, hogy valószínűleg Cvijannak mennie kell a pártból.
Már maga Cvijan jelleme, erkölcsi kiállása is megérdemelne egy misét. Ugye, annak idején ő Tadić elnöki kabinettjében volt tanácsadó, innen igazolt át a haladókhoz. Akkor bizonyos „dokumentumokat” is hozott magával, nyilván a könnyebb érvényesülés érdekében. Tehát, rövidre zárva, ő lenne az utolsó ember, akiért könnyet kéne ejteni, ha párt nélkül maradna, de ebben az esetben most nem róla lesz szó, hanem inkább a „cvijanokról”, mint embertípusról és magáról a jelenségről, amire ez a konkrét ügy rámutat.
Ezt az embertípust a szerbiai politika termelte ki, vagy, hogy pontosabban fogalmazzunk, az itt uralkodó társadalmi rend, amit sokan pártokráciának neveznek. Mint annyi minden más, a nyugaton kitalált demokrácia, a többpártrendszer és maga a politika is egy eltorzult rendszer szerint működik itt keleten. Minden pártnak van egy statútuma, vannak papírra fektetett céljai, ideológiája, ezeket azonban igencsak rugalmasan kezelik. Ez csak egyfajta csomagolás, ami ahhoz kell, hogy a pártot bejegyezzék, működhessen. A pártok igazából profitcenterek, a felső vezetésben lévő politikusaik pedig alapvetően a következő csoportokba sorolhatók: vagy a pártnak köszönhetően tettek szert befolyásra, vagy a korábban szerzett befolyásuknak köszönhetően kerültek magas tisztségre, vagy valaki áll mögöttük, és az biztosít nekik hátszelet ahhoz, hogy magasan pozícionálhassák magukat. És itt a negyedik csoport, a „cvijanok”, akik eladják magukat azzal, hogy gátlástalanul szembefordulnak korábbi kenyéradójukkal. Ezek a kategóriák egy zárt kört alkotnak, amely mögött ott áll a magántőke, a karićok, miškovićok stb. És ezen a négy koncentrikus körön kívül ott van a pártkatonák tömege, akik biztosítják az egész rendszer működését. Az ő szerepük nagyon egyszerű: fanatikusan hinni az elnöknek, a vezetőség minden szavát elfogadni és terjeszteni, nem gondolkodni, és nem kételkedni a csúcs által hozott döntésekben. Ezért cserébe vetnek nekik némi koncot. Egy-két igazgatóbizottsági helyet, kisebb, jelentéktelenebb települések önkormányzataiban valamilyen tisztséget, bizottsági helyeket. A pártkatona pedig bólogat, elhiszi, amit mondanak neki. Ezért is van róla meggyőződve, hogy egyszer bejuthat abba a belső körbe, ahol jóval nagyobb nullák röpködnek, ahol az öltönyök is drágábbak, a házak is nagyobbak, és a pezsgő is patakokban folyik. És azt hiszi, a „bólogatójancsi-üzemmód” ehhez elég.
Ezekből az emberekből épült ki a szerbiai pártokrácia rendszere. Az ilyen pártkatonákkal töltötték fel az állami hivatalokat, a különféle ügynökségeket, irodákat, ők alkotják azt a hétszázezres államapparátust, amelyet most a megszorítások során le kellene faragni. Ezeket a lojális szavazókat pedig az utcára tenni, az egyet jelent a szavazatokról való lemondással egy-egy párt számára. Ezért is halogatják a dolgot.
A pártkatonák nagyon rövid pórázon vannak, és az ajándékba kapott tisztségnek köszönhetően – amely ugye bármikor elvehető – tökéletes szófogadásukra számíthatnak a pártok.
Amire pedig nagyon nagy szükség van, hiszen az egész színjáték erre épül. Csak így működhet ez a jelenlegi rendszer, amelynek egyik fő ismérve a kizárólagosság. Ha velünk vagy, akkor velünk vagy, ezért némileg megjutalmazunk, de ez azt jelenti, hogy a mi igazságunkat harsogod. Amint másképp beszélsz, amint akár csak jelét adod annak, hogy a vezetőség álláspontjával nem értesz egyet, ha csak a kétely szikrája is ott a szemedben, automatikusan áruló leszel, indul ellened a fegyelmi eljárás, és elveszíted kínkeservesen megszerzett előjogocskáidat is és vele együtt a hiú reményt, hogy bejuthatsz a belső körökbe.
Szerbia politikai értelemben mára visszafejlődött a kilencvenes évek előtti szintre. Itt ma gyakorlatilag egypártrendszer van. A nagyobb pártok egy testként működnek, amelynek működését és gondolkodását egyetlen központ, az agy határozza meg, a kilengéseket meghibásodásnak tekintik, és az ilyen testrészeket kizárják. Így tettek a demokraták korábban Čeda Jovanovićtyal, nemrégiben pedig Vuk Jeremićtyel, és ezt teszik a haladók is a Cvijanhoz hasonlókkal. Erre az uniformizálásra pedig azért van szükség, mert így a pártok vezetői gyakorlatilag egymás között meg tudják beszélni, most éppen ki kivel lesz a hatalom, és ki játssza el az ellenzék szerepét, hiszen a látszatot fenn kell tartani. Itt vannak a kisebb pártok is, amelyek a mérleg nyelvének nevezik magukat, őket aprópénzért megvásárolják.
A pártok ma Szerbiában kizárólag egyéni érdekeket szolgálnak. Szó sincs itt víziókról, nemzeti stratégiákról, a legtöbbjüket az se érdekli, hogy Moszkva vagy Brüsszel felé fordul az ország, ők jó pénzért akár Ankarának is kiárusítanák az országot. A törökök legalább rendet tartottak.
A valós politikai kérdéseknek, a magas politizálásnak itt ma helye nincs. Azok, akik erre képesek lennének, messze elkerülik az egész rothadó rendszert, mint ahogy a személyes érdekekre épülő rendszer vezetőinek sincs rájuk szükségük. Kölcsönös összhang.
Itt ma csak szófogadó pártkatonák kellenek, akik bárgyún mosolyognak, bólogatnak, elismétlik a vezérek mondatait (lehetőleg pártváltás után tévedésből nem a korábbi vezér mondata bukik ki a szájukon, mint ahogy az egyik haladó egyszer tévedésből a radikálisokat dicsérte), és főleg nem kérdeznek vissza, és nem kételkednek.
Orwell, honnan tudtad, hogy ez lesz?
