A csúcson kell abbahagyni, szokták mondani. Vagy adott esetben választásokat kiírni.
Szerbia jó úton halad afelé, hogy egyetlen ember kezébe fusson össze minden szál, Aleksandar Vučić egy személyben legyen mindennek a megmondója – ilyen helyzetben lehet nagyon alkotni; de bukni is.
Az már hónapokkal ezelőtt körvonalazódni látszott, hogy abban a pillanatban, amikor fel tud mutatni valami kézzel foghatót a jelenlegi kormány, akkor Vučić(ék) meglovagolva a (rész)sikert – választóvonalhoz, az uniós társulási folyamat fontos pontjához érkezett az ország – meggyőzik a szocialistákat, hogy ez az a pillanat, amikor azt a látszatot tudják kelteni, hogy valami megmozdult Szerbiában, talán valami jobb felé halad az ország.
Kívülről győzködésnek tűnik ez, ugyanis egy köztársasági parlamenti választás – ha hinni lehet a felméréseknek, és ha a közelmúlt rendkívüli helyhatósági választásainak eredményeit vesszük figyelembe – nem csak a haladók nagyobb arányú többségét jelenthetné, de azt is, hogy a szocialisták első embere, Ivica Dačić miniszterelnök átadja helyét a még inkább megerősödött partnerének.
Az is győzködésnek tűnik, ahogyan a kormányátalakításkor, és most is az elnökségi tagok próbálják meggyőzni Vučićot arról, hogy most kell lépniük, mert erősek, erősebbek mint amit a jelenlegi leosztás tükröz. A haladók vezére (még) ugyanazt mondja, amit eddig is: vannak fontosabb dolgok Szerbiában mint egy időközi választás. És ahogy az elmúlt másfél évben szinte minden alkalommal történt, Vučić kijelentését Dačić néhány órával később igenlően megismétli.
A Szerb Haladó Párt szempontjából számos érv szól a választások kiírása mellett. Most kell kiírni a választásokat, mert még mindenre, ami ma zajlik, rá lehet akasztani az „idő kell még hozzá” cetlit. Tárt karral várnak bennünket az EU-ban, Pristinával egészen jól elvagyunk, még várjuk a nagy arab világmegváltó hitelt, amitől a mezőgazdaságunk majd ripsz-ropsz feléled (holott legalább akkora összeget lekérhettünk volna az európai támogatási rendszerből), amikor felszállt a „szerb sólyom”, amikor leszámolunk a kétes múltú „üzletemberekkel”, amikor nagy erőkkel harcol az ország a kábítószer-kereskedők ellen, stb.
A fent felsoroltakkal az a baj, hogy minden, ami a haladók aduászának számít, egyelőre látszattevékenység – csak egy példa: a nagy csinnadrattával letartóztatott Miroslav Mišković becsületszóra visszakapta útlevelét, hogy Londonba utazhasson. Ez viszont nem változtat azon az érzeten, hogy a biztos választók köré tartozók nagyobb részének ez elég, és ha mondjuk márciusban köztársasági parlamenti választást tartanánk, könnyen abszolút többséget szerezhetne az SZHP.
Az nyilvánvaló, hogy a Vučić kampányát vezető és a körülötte lévő történéseket lekommunikáló emberek nagyon profi munkát végeznek – kifelé egy mézesmázos Szerbiát kommunikáló kormányalelnököt látunk, aki már mennyei magaslatokban beszél erről az országról és arról, hogy ők mit tesznek (majd) vele. Mintha nem is arról az országról beszélne, ahonnan rekordmértékű az elvándorlás, ahol Vajdaság már rég nem éléskamrája az országnak, ahol rég volt ennyi elégedetlen ember. De szerbiai viszonylatban a haladók píárja tényleg jó, s nagyban ennek köszönhető ez a már szinte feltétel nélküli SZHP-(ön)imádat, ami az utóbbi időben jelen van politikai berkeken belül is, a szavazóurnák előtt is. Valahol logikus is, ugyanis azzal, hogy lassan teljesen egysíkúvá válik a szerbiai politikai élet, nemcsak a politikai hatalom, hanem az összes pénz is egy helyről csordogál majd. Helyi szinten ezt több városban is láttuk az utóbbi hónapokban – az már egy másik történet, hogy ezeknek a váltásoknak milyen eredménye van a „hétköznapi emberre” nézve. Nagyrészt semmilyen, esetleg annyi, hogy ügyintézéskor észrevesszük, hogy még szűkebbé váltak az önkormányzati irodák, meg a közvállalatok irodaépületeiben az ott dolgozóknak többet kell sorban állniuk a kávéautomata előtt.
A haladók (elnökének) kampánya nem fejeződött be a választásokkal, ezért nem kell meglepődni azon, hogy ha tavaszra, vagy még tavasz előtt egy-két arab pénzből épülő hotel alapköve földbe kerül, vagy ha mondjuk a választási kampány kellős közepén tartóztatják majd le Darko Šarić drogbárót.
A választások előtt a „haladók” elnökére vár még egy feladat. Január 25-én tartja meg a párt választási közgyűlését, ahol elképzelhető, hogy Vučić megszabadul néhány olyan párttársától, aki Tomislav Nikolić embere. De helyi szinten is rendet kellene rakni néhány településen. A Vojislav Koštunica vezette Szerbiai Demokrata Párt hatalomra törésekor láthattuk, hogy nagyon sokan kiléptek addigi pártjukból és fejvesztve menekültek az SZDP óvó ölelésébe. Az SZHP-vel is ez történt az elmúlt másfél évben, és mint ilyen, mindenféle ember van a soraikban. Régi is, új is.
Néhány hete eresztette szélnek a pártelnök az SZHP vranjei szervezetét. Ott tettlegességig fajult a régi vonal és az „újak” közötti ellentét, mit volt mit tenni, egy elég steril helyi hivatalos megfogalmazás szerint új emberekkel alakítják majd meg az új szervezetet, olyanokkal, akiket nem a bársonyszék érdekel, hanem valóban a jobb életért, Vranjeért dolgoznak majd. Három hete nem történik semmi. De nem kell Vranjeig mennünk, Szabadkán is problémák vannak haladók és az újdonsült haladók között. A legutóbbi városi képviselő-testületi üléséről kivonult a haladók körülbelül fele, a régi vonal szerint az újak őket megkerülve állítottak jelöltet egy közvállalat élére.
Az SZHP helyi szervezetein belüli történések azért érdekesek, mert ezekből látszik, hogy a haladók túlteljesítettek. Hirtelen nagyon népszerűvé vált az a rózsaszín felhő, ami a fejük fölött lebeg, és most nagyon sokan felülnének ugyanarra. Sokkal többen, mint amennyi a hely azon. Hónapokig volt téma, hogy miért nem döntötték meg előbb Belgrádban a városi hatalmat, miért nem kebelezték be gyorsabban a fővárost. A belgrádi viszonyokat jól ismerők szerint nem csak az összefonódó üzleti érdekek miatt, de a káderezéssel is gond volt, nem találtak olyan embereket, akiket a belgrádiak elfogadnának. De ha tavasszal választunk, talán könnyebben dűlőre jutnak a hagyományosan demokrata fővárossal is.
Mert úgy tűnik, választani fogunk. Előbb, mint utóbb. A megtépázott demokraták is készülődnek. És ha már itt tartunk, a DP-n belül is lesz mit átgondolni, átszervezni. De ez egy másik történet, ami ennél fontosabb, a kérdés: mit kapunk egy új parlamenti választással. Várhatóan ugyanezt, ami ma van, csak nagyobb haladó-fölénnyel, meg jó néhány hét választási kampányt, majd kormányalakítást. Ami persze nem úgy néz majd ki mint mondjuk Németországban, hanem akkor megint megálljt! parancsolnak mindennek, és semmi másról nem beszélünk majd, csak az alakuló kormányról, meg arról, hogy adjunk időt a régi/új vezéreknek, vezetőknek. És majd csak utána számíthatunk valamire. Bármire.
