Néhány éve még értetlenkedve hallgattam osztrák barátnőmet, aki azt mesélte, hogy decemberben kivonul bécsi lakásából – annyira terhére van a reklámokkal túlzsúfolt, fényfüzéres decemberi forgatag, a csillogó-villogó főváros –, és egy hegyi faluban tölti az ünnep heteit. Azonban, tény, hogy miután a gyerekem kinőtt az ünnepi csodavárásból, én magam is mind jobban igyekszem leredukálni a decemberi hajcihőt. Szinte évről évre kevesebb a felhajtás, s mondhatom, évről évre jobban érzem magam az ünnep napjaiban és utána is. Tudatosan kerülöm a boltokat, a kis figyelmességeket már novemberben a szekrény mélyére rejtem, s tartom magam ahhoz az elhatározáshoz is, hogy több fölösleges lakásdíszre, kiegészítőkre nem adok ki pénzt.
Felnőttként, a sok-sok karácsony után bizonyára mindenki elgondolkodik azon, hogy mi marad meg az ünnepből szép emlékként. Az én gyerekkoromban még szinte titokban díszítettük a karácsonyfát, és mentünk az ilyenkor zsúfolásig megtelt templomba, ahol papírzacskóban várt ránk a szaloncukor, mézeskalács, alma, dió..., azután a következő maradandó emlékkép a boldog várakozás izgalma lányom születése előtt, majd, amikor ugyanabba a templomba szánkón húztuk a húgommal a két kicsi bebugyolált gyereket, a dédmama távozása után is, a mai napig az ő receptje szerint készített mézeskalács, s a bécsi karácsonyból a pazar fényeket, a vásári forgatagot is felülmúlta az egész napos családi barangolás a különös hangulatú, zúzmarás erdőben.
Most sem azokat irigylem, akik a nagyvárosok bevásárlóközpontjaiban, karácsonyi vásárain költik a pénzt – tudjuk, a kereskedelem ilyenkor az összes trükkjét beveti annak érdekében, hogy kiürítse a pénztárcáinkat –, hanem a szülőfalum csendes készülődését, ahol két-három generáció együtt mehet majd a karácsonyi istentiszteletre, s nemcsak a nagy ünnepek hozzák össze a családokat, hanem természetes kapcsolat alakul ki a nagyszülők és unokáik között.
A legtöbb családban zsúfolt és fárasztó az ünnepi program, a nagy elvárások feszültté teszik az embereket, s nem csoda, hogy a karácsonyi-újévi időszak után sokkal több testi-lelki panasz, mint általában.
Igyekszem lassabb tempóra váltani, jó, hogy a nagytakarításon túl vagyok, ünnepi terítő került az asztalra, gyertyát gyújtok esténként (de ez az év többi ünnepén, sőt kitüntetett hétköznapokon is megtörténhet). Nagy élmény volt számomra egy magyar fotográfus, Vancsó Zoltán különös fotófilm alkotásáról szóló bemutatója, melyben arról beszél, hogy mindenféle eszközök birtoklásával arra törekszünk, hogy életünket gyorsabbá, s ezáltal kényelmesebbé tegyük. A gyors autó, gyors számítógép azonban hosszú távon nem nyújt boldogságot. El kell kezdenünk élvezni a lassulást, hogy nem kell sehova sem sietnünk, nem kell kétségbe esnünk, hogyha fél napig nincs internetünk, az e-mailünkre pár óra múlva nem jön válasz...
„Néha eszembe jut egy ilyen utópisztikus világ, ahol az emberek többsége az erdőket járja, és gyakorlatilag dugók alakulnak ki az erdei utakon, miközben hétvégén pang az összes üzletközpont” – meséli filmjében a városból az erdőszélre költöző művész.
Kimerültség nélküli, karácsonyi színjáték nélküli ünnepről álmodom. A felkészülést azzal kezdem, hogy nem vásárolok, és törekszem arra, hogy a reggeli vagy kora esti sétám mindennap meglegyen.
