Nyet gyenyeg, azaz nincs pénz! Ezt hallhatták folyton-folyvást a Szocsiból a napokban hazaszállított munkások, amikor rákérdeztek, hogy hol a megígért fizetés. Havi ezerötszáz euróval kecsegtették őket és embernek való munkásszállóval, ehelyett a reggeltől-estig tartó rabmunkáért örülhettek, ha kétszázötvenet kaptak, és ablaktalan, bútorozatlan szobákban kellett lakniuk, kulturálatlan körülmények között, WC és közös fürdőszoba nélkül. Szerencsére nekik nem Szibériában kellett végezniük e „málenykaja rabotájukat”, de azért a Fekete-tenger oroszországi partján is tél a tél és hideg a hideg.
Oroszul feleltek a kérdésükre, ha kérdezni mertek – nyet gyenyeg! – testvéri nyelven, de a válaszadásra igazán illetékesek szerbül is felelhettek volna, ugyanis nemzet- és honfitársuk volt annak az ügynökségnek a vezetője, aki innen Szerbiából – természetesen a leperkált eurók fejében –, munkával és jó keresettel hitegette őket, és az is nemzet- és honfitársuk volt, aki Szocsiban fogadta – majd átverte a kiszolgáltatott építőmunkásokat. Volt akinek az útlevelét is elvették.
Ilyen a modern rabszolgaság. Ma már nem kell az embert rabláncra fűzni, hogy veszteg maradjon, elég ha csak elveszik az útlevelét, és korbáccsal sem kell ütlegelni, hogy dolgozzon, elég, ha munkát és pénzt ígérnek neki, és megy és végzi a munkáját – sajnos sokszor – gondolkodás nélkül. Mi mást tehetne: a gyereket etetni, a családot ruházni kell, élni kell valamiből, mai világunkban ez pedig pénz nélkül nemigen megy. Munka nélkül már mehet, de a Szocsiban pórul jártak nem azon emberek kategóriába tartoznak, akik munkájuk verejtéke nélkül is jól élhetnek. Az ilyeneket nem az építőmunkások között kell keresni.
A történet végül szerencsés véget ért, és a médiának köszönhetően ország-világ hallhatott róla. Nekik, úgy tűnik, szerencséjük volt, de nem mindenkinek a története zárul happy enddel, ez ugyanis nem egy amerikai film, hanem a valóság. A Szocsiban dolgozó munkások megismert kálváriája minden bizonnyal csak az egyik kálvária volt a sok közül, de a többiről, mivel azokat nem kapta szárnyára a média, csupán szűk körben beszélnek. Saša Simić, a Függetlenség Építőipari Ágazati Szakszervezet elnöke szerint legalább negyvenezer építőmunkás dolgozik Oroszországban – hasonlóan kiszolgáltatott helyzetben, mint a most hazatértek. A szebb napokat megért szerbiai építőipar zuhant a szocialista idők egykor virágzó iparágai közül a legnagyobbat, munkájukhoz kiválóan értő dolgozók egész hada veszítette el az utóbbi két évtizedben a kereseti lehetőségét, és akik egykor az arab országokban vagy itthon, most az oroszoknál próbálnak szerencsét. Vagy balszerencsét.
A kört Keletről Nyugatra is kiszélesíthetnénk, nemcsak az oroszoknál dolgoznak ugyanis „munkásrabszolgaként” Szerbiából érkezett kiszolgáltatott emberek, hanem az emberi jogok paradicsomaként tisztelt Nyugaton is: Németországban, Ausztriában, Svájcban... Velük is gyakran megesik az, ami az Oroszországból most hazahozottakkal, és őket is ugyanúgy az úgynevezett szerbiai munkaközvetítő ügynökség embere veri át: nemzet- és honfitársuk.
Ki ne hallott volna már közölünk efféle szájról-szájra terjedő történeteket? Egyedül talán csak a munkaügyi felügyelőségben nem tudnak efféle visszaélésekről. Ezt kell ugyanis gondolnunk, ha jóhiszeműek akarunk lenni, mert ha nem így van, ha tehát a felügyelőségben tudnak ezeknek a munkaközvetítő ügynökségeknek nevezett „átverdéknek” az üzelmeiről, de nem tesznek semmit ellene – amit a most vihart kavart esemény is bizonyít –, akkor valóban nagyon nagy a baj. Ez ugyanis azt jelentené, ki tudja milyen okból, hogy a visszaélések megakadályozására hivatott állami szerv cinkosságot vállaljon a kiszolgáltatottak kiszolgálásában a vadtőkének és a gátlástalan nyerészkedőkkel.
