Aggódva figyelem a székvárosi biztonsági helyzetről, iskolai erőszakról érkező híreket, lányom ott tanul, de szerencsére péntek esti megérkezése, vidámsága mindeddig megnyugtatott.
– Jó volt, anya, színházban, kiállításon voltunk, uszodában jártam – hallom hangját, s látom, élvezi a lehetőségeket. Bennem él Újvidék harminc évvel ezelőtti nyitottsága, biztonsága, és bár a korosztályombeliek közül nem kedvelték meg sokan, én a mai napig nosztalgiával gondolok az ott töltött, tartalmas egyetemi évekre.
Hazaért a leány a nagyvárosból, megnyugodhatok. Rövid ideig tart azonban az örömöm, a hétvége hozza a valódi idegeskedést a tinédzserkorúak szüleinek körében.
A péntek este nálunk viszonylagos nyugalomban telik, bár megkezdődik a szombat esti buli szervezése. Kizárólag közösségi oldalon, okostelefonon, laptopon kommunikál, mint nemzedékének bármelyik tagja.
S tapasztalom, a generációs szakadék létezik ma is. Mi este héttől tízig, majd éjfélig lehettünk diszkóban, szüleink jártak értünk autóval, s nálunk, az „aki éjszaka legény, az nappal is legyen legény” mottóval mindig volt hétvégi munkaakció, bármennyire nehezünkre esett reggel felkelni. Hétköznapi, hétvégi, sőt az ünnepi viseletünk is farmer volt, póló, bakancs, kockás flanel ing (persze, szüleink értetlenkedtek is eleget emiatt).
Nem kezdek „azénidőmbenbezzeg”, „amaifiatalokilyenekmegolyanok” szövegelésbe, próbálom megérteni a helyzetet, a másként gondolkodást, tűröm a vég nélküli chatelést, hiszen komoly szervezés nélkül nincs hétvégi bulizás. Helybeli tini-szórakozóhely, vagyis diszkó hiányában ugyanis utazni kényszerül ismét a lányom. Topolyáról diszkóbuszokkal szállítják a 20-30-40 kilométerre fekvő kis falvakba vagy egy hasonló kisvárosba a szórakozni vágyó fiatalokat, s hajnali 4 óra előtt soha nem érnek haza.
Tudom, hogy az egész generációm küzd hasonló félelmekkel, gondokkal, mint én, hétvégenként mégis úgy érzem, egyedül vagyok, senki sem segíthet, csak reménykedhetem abban, hogy szerencsésen véget ér az aktuális buli.
Lelki szemeim előtt látom a lányom a barátnőivel, sminkjük több fokozattal erősebb a kelleténél, szájukban rágó, kezükben laptáska, ridikül, rajtuk miniszoknya, rövidnadrág, műköröm... Nemtől, kortól függetlenül szinte mindenki kezében okostelefon. Szórakozni indul a Z generáció. Van, hogy a kiszemelt szórakozóhellyel ellentétes irányban utaznak néhány kilométert, hogy a diszkóbusz első állomásán még találjanak ülőhelyet. A hangulat emelkedett, pezseg a vér a rozzant buszon, ami már az indulásnál szinte megtelik, de minden településen újabb „hadak” csatlakoznak.
Néhányszor láttam a szórakozóhely környékét is: a tizenéves, kacéran vihogó lányokat billegő tűsarkakon, kezükben literes üveg, cigaretta.... a bulizók szemmel láthatóan teljesen elengedik magukat, mintha semmilyen tanácsot, útravalót nem kaptak volna otthonról, de nem így van, mert tudom, legnagyobb részükért ugyanúgy izgulnak, mint én az enyémért.
A diszkó hangulatát, a benn dübörgő zenét, fényeket, az elfogyasztott alkohol mennyiségét már nem is tudom elképzelni, de lehet, hogy jobb is így.
No, de visszatérve a felnőttekre, azon csodálkozom, hogy szemet hunyunk, úgy teszünk, mintha ellenkeznénk, esetleg panaszkodunk egymásnak, de nem teszünk semmit. Azt gondolom, méltatlan, hogy helyben nincs diszkó, de az is, hogy szinte semmilyen más, értelmesebb szórakozási lehetőséget nem nyújtunk felnövekvő gyerekeinknek.
Én az eddig leírtak ellenére bízom a fiatalokban, és a hibát nem elsősorban bennük, hanem éppen a felnőttek fásultságában, a döntéshozók nemtörődömségben látom. Bízom az új nemzedékben, amely, magát kitombolva, néhány év múlva – reményeim szerint – képes lesz túllépni a szülők, nagyszülők elrontott, korlátolt életén, a közelmúlt és jelen rémein.
