Általában vagy nem figyelek rájuk, vagy problémám van a napokkal. Nem azokkal a napokkal, amelyekből 365 vagy 366 van egy évben, hanem a valaminek a napjával vagy a valami melletti vagy elleni napokkal. Nem értem, miért csak az erdők napján kell a fakitermelésről riportot készíteni, miért ne lehetne sűrűbben foglalkozni egy adott témával, vagy miért nem egyértelmű, hogy nem vágunk ki minden erdőt. Igaz, akkor nem tudnám, mikor van az erdők napja.
Február 20-a a társadalmi igazságosság napja. Meg az erőszakkal szembeni ellenállásé. Hogy ez a két dolog miért ugyanazon a napon „kapott napot”, nem tudom, de ha akarjuk, valahol találkozik a kettő. Ha máshol nem, akkor elég csak a szomszédos Boszniát, vagy a kicsit távolabbi Ukrajnát figyelnünk. Vagy ne is menjünk külföldre, akad elég söprögetni való a saját portánk előtt is. Még ha a választási kampány beköszöntével nem is ezt halljuk a tévében, olvassuk az újságban.
Társadalmi igazságosságról nagyon ritkán beszélhetünk Szerbiában – sokszor nincs is értelme, tegyük hozzá. Ahhoz, hogy az ember azt kapja vissza a környezetétől, hogy azt a szerepet, és helyet töltse be a társadalomban, amiért megdolgozott, teljesen más légkörben kellene élnünk. Nem lehet összehasonlítani azt az embert, aki 30 évet ledolgozott egy gyárban, és ahhoz, hogy viszonylag normális életet tudjon teremteni a családjának, napi 15 órát dolgozott, azzal az emberrel, akinek ugyanúgy 30 éve van munkahelye, de nagyon ritkán jelent meg az irodájában, nem is volt rá szüksége, mert az egypártrendszer bukása után sikerült még 5 pártot váltania, és csodák csodájára mindig tudta, hogy hova kell átigazolnia.
Hogy kettejük közül ki adott többet a társadalomnak, kivel volt igazságosabb az élet?
A gyári munkásnak igaza van abban, hogy a tisztességes munkát kellene igazán megbecsülni, a gyerekeinknek azzal tudunk példát mutatni, ha velük is megértetjük, mi a munka, miért kell dolgozni, vagy tanulni. De ha a simulékony aktakukacot kérdezzük, jogosan kérdezhet vissza: a gyári munkásnak ki tiltotta meg, hogy belépjen a pártba, majd átigazoljon az épp hatalmon lévő csapatba?
Ha idővel túl sokan gondolják úgy, hogy pártkönyvecskével tologatnak majd aktákat, előbb-utóbb elfogy a bársonyszék, és már a munkások sem lesznek itt, épp valahol Németországban vagy Oroszországban kőműveskednek majd. Az itthon maradottakat ilyenkor már nagyon könnyű az utcára vinni. A munkásember sokáig tűr, azt tanulta az apjától, aki ugyanezt látta saját apjától, lehet, hogy abban a gyárban dolgozik, ahol a nagyapja dolgozott. De miután fél éve nem kapott fizetést, elege lesz. A munka nem munka lesz már, este amikor hazaér, nem fáradtnak, hanem agyonvertnek érzi magát – és ez már erőszak. Ez az erőszak egyik formája. Ami ellen minden február 20-án ellen kell állnia, mert akkor van „annak a napja”.
És lehet, hogy pont aznap az a politikus, akinek az öccse bagóért eladta a gyárat, ahol a kétkezi munkásunk dolgozott – amióta nincs munkája, lassan már lakbérre sem futja – épp arról beszél a tévében, hogy az erőszak minden formáját elítéli, és mindent megtesz azért, hogy ebben az országban minden nagyon jó legyen egyszer.
Munkásunknak pedig azt kell eldöntenie, erőszakkal harcol-e az erőszak ellen.
