Sok évtizeddel ezelőtt, amikor a szocializmus (nálunk is) javában uralkodott, azt mondta egy székvárosi tanárember az általa is ismert magyar osztályra: milyen sok okos gyerek, és milyen kár, hogy nem szerb osztályba iratkoznak. Kétségkívül jó szándékból eredt a megnyilatkozása, mégis mennyi ártalom, ugyanakkor a rendszer szemfényvesztésére rámutató igazság, sőt a sajnálkozónak a gondolkodásmódját leleplező vallomás volt benne. Ha az a gondolat hozta ki belőle az említett mondatot, hogy abban a rendszerben csak az boldogulhat, aki szerb nyelven szerez tudást, akkor nagyon kemény bírálatot mondott a proletár internacionalizmus korszakáról, hiszen az minden nemzet (köztük a nemzeti kisebbségek, avagy a nemzetiségek) teljes egyenjogúságát hirdette. Amennyiben viszont magasabbra taksálta a szerb nyelvet vagy az egész kultúrát (amelynek a nyelv is részét képezi), mint a magyart, abban a meggyőződésben, hogy az értékesebb, felsőbbrendű a másiknál, akkor sajnálkozásba hígított, szépen tálalt nacionalizmusát fejtette ki, amely csöppet sem veszélytelenebb a melldöngető fajtánál, csak alattomosabb, mert alig észrevehető.
Miközben a Magyar Szó elmúlt (majdnem) hetven évét tanulmányozgatom – s hogy a való világból se zökkenjek ki, a választásokra mindinkább ráhangolódó napisajtót lapozgatom –, az önnön nacionalizmusunktól való félelmet látom végigfutni az egész szocialista érán, kisugározva napjainkig. Szigorú követelmény volt, persze, az ország fennmaradásához a testvériség-egység, ahhoz pedig nem illett a nacionalizmus, miként az internacionalizmushoz sem. Valójában helyes is volt a szigor, hiszen – miként tapasztalhattuk a végén – amikor előtört a nacionalizmus (és gyorsan sovinizmusba csapott át), bomlott is az ország egy csapásra.
A deklarált egyenjogúság ellenére a kisebbségek legalább kétszeresen kárt szenvedtek a nacionalizmus réme miatt. Egyrészről azért, mert ha kiálltak jogaikért, azt a hatalom bármikor nacionalista megnyilvánulásnak minősíthette, hiszen a többség számára nem vetődtek föl anyanyelvi oktatási gondok, nekik dehogy volt okuk szót emelni amiatt, mert a kisebbség aránytalanul sok vezető pozíciót töltött be, amikor ez fordítva volt. Gondolhatunk Csubela Ferenc esetére Topolyán, aki (politikai funkcióból) ezt az aránytalanságot szóvá tette, s a Magyar Szó megírta. A politikust „félretették”, lapunk ellen pedig perek indultak.
Jóval korábban történt, hogy a Magyar Szó „ideológiai ellenőréből”, azaz cenzorából mindössze huszonhat évesen lett főszerkesztő, Rehák László lassacskán ideológusból tudóssá vált, és megírta értekezését Kisebbségek Jugoszláviában címmel. S amikor tudományos eszközökkel, kutatás útján kezdte vizsgálni a kérdést, kiderült, hogy a meghirdetett elvek korántsem esnek egybe a gyakorlattal: a kisebbségek lépten-nyomon hátrányt szenvednek. Disszertációját megvédte (bár szerb nyelven nem adták ki), általa nem is csupán az ország többi régiójában vált a téma elismert szakemberévé, hanem külföldön is, mégis kegyvesztett lett, mert úgy ítélték meg, hogy szembe fordult a párttal, pedig csupán az egyenjogúság gyakorlati valóságát hiányolta. Persze könnyen lehet, hogy jóval többet tett a vajdasági magyarságért azzal, hogy felhagyott a politizálással, és a magyar nyelvű oktatás megszervezésén dolgozott egyetemi tanárként is.
A másik kár azáltal érte a vajdasági magyarságot, hogy az ilyen esetek sokakat visszafogtak abban, hogy „túl nagy” követelésekkel vagy elvárásokkal álljanak elő. Olyannyira, hogy saját nemzeti közösségének tagjai is magyarkodást – sokatmondó kifejezés, hiszen más népre vonatkozóan nincs hasonló szavunk – láttak a követelésekben. Az újságírókban és szerkesztőkben pedig erősödött az öncenzúra, az utóbbiakban oly módon, hogyha úgy vélték, az újságíró mégsem kellően volt óvatos, akkor írása módosításra vagy az asztalfiókba került.
A rendszerváltással együtt megjelenhettek a kisebbségi nemzeti pártok (is); a nacionalizmus sem számít már főbenjáró bűnnek (legföljebb erénynek sem); ma már a magyar himnusz elénekléséért nem jár büntetés; az újságíró ceruzáját kevésbé a hatalom megtorlásától való félelem tartja vissza, inkább az, hogy ne ártson közösségének, amelyhez tartozik. Arról viszont szó sincs, hogyha nem is vádolják nacionalizmussal vagy büntetik azokat, akik síkraszállnak a kisebbségi jogokért, nem is kínálják tálcán ezeket sem a kormánypártok, sem az ellenzék, hanem harcolni kell értük, részben olyanokért is, amelyek régen megvoltak. A magyarság érdekeiért tehát a szerb pártok nem álltak ki, sőt némelyek a jól indult folyamatokat is gáncsolják. Gondolhatunk például az önrendelkezés egyik formájának számító nemzeti tanácsokra, amelyeknek hatáskörét megcsonkította az alkotmánybíróság.
Egykor a nemzeti kulcs helyezett politikai funkciókra kisebbségi politikusokat (is), ma már – amíg törvény által nem szavatolnak a népességgel arányos számú képviselői helyet – csak abban az esetben számíthatunk a magyarság érdekei mellett érdemi kiállásra, ha minél több parlamenti képviselőnk lesz. Nem csupán a kisebbségi közvetlen jogvédelem érdekében, hanem olyan törvények meghozataláért, amelyek gazdaságilag meghatározzák jövőnket. Akár majdan az unióban is, mert amit a tárgyalások idején szentesítenek, ha jó, ha rossz nekünk, beláthatatlan ideig vele kell majd élnünk.
