Szerbiában a félfordulat után, 2001 és 2012 között 400 ezer munkahely szűnt meg, szinte kivétel nélkül mind a termelői szférában. Ez annak a kilencvenes évek elején elindult leépülési folyamatnak a szomorú tünete, amely a szerbiai versenyszférát a térség egyik legversenyképtelenebb gazdaságává tette. Ugyanennek a leépülési folyamatnak a következménye, hogy a közszféra egyre csak izmosodott, merthogy a pártérdek megkívánta, hogy a munkát keresők hadának egy részét álláshoz juttassák. Közülük sokan – mindannyian tisztában vagyunk vele – pártfoglalkoztatottak. Ennek az eredménye lett a térség leginkább felduzzasztottabb közszférája, amelyben a közvállalatokban dolgozókat is odaszámítva csaknem nyolcszázezren dolgoznak, azaz majdnem minden második szerbiai foglalkoztatottnak az állami szektor ad kenyeret, és ahol ráadásul a világ csodájára harminc százalékkal magasabb az átlagbér, mint a versenyszférában. Ez olyannyira életképtelen foglalkoztatási szerkezet, hogy a józanul gondolkodó emberek közül senki sem hihet a hosszabb távú fenntarthatóságában: kivéve az országot irányító szerbiai politikusokat.
Ezt kell mondanunk, mert erről tanúskodnak a tények. Mi történt ugyanis, amikor tavaly októberben kiderült, hány embert foglalkoztatnak a közszférában? Az első hírek még arról szóltak, hogy az állami szektorban száznegyvenezer ember munkaerő-feleslegnek számít, de gyorsan alábbhagyott a felbuzdulás. A kezdeti tenni akarás végeredménye egy olyan intézkedéscsomag lett, amiről bizton állítható, hogy nem orvosolhatja a felduzzasztott közszféra problémáját. Leépítések helyett a „politikai bölcsesség” végül a létszámstop mellett döntött, a bérek kifizetésére fordított költségvetési kiadásokat pedig az úgynevezett szolidáris adó bevezetésével csökkentette némiképp.
A létszámstoppal a legoptimistább becslés szerint is két év alatt legföljebb harmincezerrel csökkenhet a foglalkoztatottak száma az állami szektorban, a szolidáris adó pedig csupán a fizetések 60 000 dinár fölötti részét adóztatja meg húsz százalékkal. Hányan álmodhatnak azzal ebben az országban a „privátoknál” kőkemény feltételek között dolgozók közül, hogy egyszer majd ennyit keresnek, sőt rengetegen ennek a felével is boldogok lennének. Róluk nehéz volna elhinni, hogy vérző szívvel hallották a hírt a 60 ezer fölötti bérek megadóztatásáról. Hányan dolgoznak ugyanakkor – szintén többnyire a „privátoknál” vagy „magánvállalkozóként” – bejelentetlenül, feketén, egészségügyi és nyugdíjbiztosítás nélkül? Adatok hiányában nem tudjuk, és úgy tűnik felsőbb szinten nem is akarják tudni, attól azonban, hogy behunyjuk a szemünket a kellemetlen tény előtt, mint egy kisgyerek, vagy a homokba dugjuk a fejünket, mint a strucc, a tények nem szűnnek meg létezni. Több százezres tömegről van szó, ez biztos. Ők sem fognak könnyeket ejteni a hír hallatán, hogy a létszámstop miatt harmincezerrel kevesebben dolgoznak majd két év múlva az állami szektorban.
Félreértés ne essék, e sorok írója nem annak szurkol, hogy emberek veszítsék el a munkahelyüket az állami szektorban, vagy hogy drasztikusan csökkentsék a béreiket, kizárólag csak azért, hogy az országot vezető politikusok találjanak végre megoldást a versenyszférát sújtó, hosszú távon fenntarthatatlan foglalkoztatási szerkezetre, mert ha nem, akkor annak következményeit meg fogja szenvedni Szerbia minden egyes lakosa a kisgyermektől az öregkorúig, függetlenül attól, hogy hol dolgozik, vagy hogy dolgozik-e. A jelenlegi foglalkoztatáspolitika ugyanis – ami sokkal inkább politika, mint tényleges foglalkoztatás –, az államcsőd felé vezeti az országot.
Ha a tavalyi kormányátalakításkor még meg is volt egyesekben az őszinte szándék, hogy lényegre törő reformokat hajtsanak végre, azt gyorsan elfújták a választási szelek, amik már az ősszel elkezdtek fújdogálni. A szóban forgó intézkedéscsomag előterjesztésekor már határozottan érzékelhettük, hogy ismét választási szelek lengedeznek, ami Szerbiában, az előrehozott választások országában nem is olyan meglepő dolog. Az ellenkezője lett volna a meglepő: ha a Dačić (vagy Vučić?) vezette kormány kihúzta volna a négy évet.
Lehet, hogy téved, de az embernek az az érzése, hogy a vörös-fekete és „régiópárti” kormányban egyetlen miniszter sem akart tényleges reformokat, az újjáalakítottban pedig csak egyetlen, a gazdasági miniszter, Saša Radulović, aki olyan létfontosságú törvénytervezeteket készített elő, mint az új munka-, az új privatizációs és az új csődtörvény. Meg is buktatták őt, van ugyanis ennek az országnak egy olyan – a munkaadók, a munkavállalók és a kormány képviselőit egybegyűjtő – csúcsszerve, amit Szociális-gazdasági Tanácsnak neveznek. Ennek a szervnek a foglalkoztatottakat leginkább érintő kérdésről, a minimális órabér megnöveléséről nem futotta az idejéből megegyezésre jutnia, pedig a térségben Szerbiában a legalacsonyabb a minimálbér. Január 20-i ülésükön azonban, amelyen Dačić és Vučić is jelen volt, meglepően hatékonynak bizonyultak, és visszavonták a képviselőházi eljárásból a szóban forgó törvényeket. Saša Radulovićnak ezután két lehetősége maradt: vagy bohócsapkát húz a fejére, és eljátssza, hogy továbbra is ő a gazdasági miniszter, vagy lemond. Az utóbbi mellett döntött.
A választási szelek januárban így fújták el véglegesen a reformokat, és Szerbiában, az előrehozott választások országában már a kilencvenes évek óta ilyen arcul ütő szelek fújnak. A bohócsapka pedig tavaszra újra kiadó lesz.
