Időnként őskövületnek érzem magam. Könyvolvasó őskövületnek. Ha fel szeretném sorolni, baráti és ismeretségi körömben vajon ki milyen jellegű olvasnivalót részesít előnyben, bajban lennék. Merthogy egyre kevesebb a hasonszőrű ismerős, akikről bizton állíthatnám, hogy rendszeres olvasók. Könyvolvasók. A többségük ugyan néha-néha említi, hogy olvasott valami izgalmasat valamelyik újságban, hogy ellátogat néha egy-egy internetes irodalmi portálra, hogy be kellene fizetnie a könyvtárban a tagsági díjat – bár majdhogynem feleslegesen, hisz szökőévente kölcsönöz ki egy-egy kötetet –, de baráti társalgás során a könyvolvasás témaként ritkán vetődik fel. Vagy ha igen, kínos csend kíséri, feszengnek a jelenlévők, a kávéjukat kavarják, és akkor enged fel kissé a hangulat, ha valaki közkedveltebb témára vált át. Mondjuk valamelyik videómegosztó-portál legújabb őrületére.
A könyvolvasás, mint szabadidős tevékenység, akár egy molyirtószagú nagykabát, megy ki a divatból. Legfeljebb csak kissé sznob entellektüelek, szakmabéliek és azok a szent őrültek foglalkoznak papír alapú irodalommal, akik szeretnek kézbe venni, fizikailag is birtokolni egy könyvet. Ők viszont többnyire nemcsak a klasszikus irodalomban jártasak, hanem képben vannak a kortárs kiadványokat illetőleg is. Figyelemmel kísérik a könyvkiadók kínálatát, olvasottsági toplistákat böngésznek, felfigyelnek a könyvajánlókra és lecsapnak a könyvesboltok által kínált kedvezményekre. Velük lehet könyvekről beszélgetni, hisz ezen belül a viszonylag zárt körön belül nemhogy „ciki” lenne, ellenkezőleg, nagyon is „trendi” ez a téma.
A huszonegyedik századra egyre inkább polarizálódó társadalomban az olvasók és nem olvasók tábora is elkülönül. A nem olvasók retrográd, unalmas tevékenységnek tartják a könyvek silabizálását, idegenkednek azoktól, akik effélével foglalatoskodnak, az olvasók pedig, akár a szabadkőművesek, belterjes csoportokba tömörülve éltetik a könyvolvasás hagyományát, és úgy társalognak egy-egy könyvről, mintha titkos tanok tudói és őrzői lennének.
Mikor és hogyan kerültek ilyen különös helyzetbe a könyvek? Hogyan alakultak át és redukálódtak a fentebb említett módon az olvasási szokások?
Hihetetlenül izgalmas és több tudományterületet is érintő kérdések ezek, különösen annak tükrében, hogy a könyvkiadás évről évre felülmúlja önmagát, nemcsak nagy, jó nevű kiadók ontják tucatszám az újabbnál újabb címszavakat, hanem gombamód szaporodó törpekiadók termékei, sőt magánkiadványok tömkelege hagyja el a nyomdákat, és sokszor a könyvterjesztő hálózatokat megkerülve terjednek, akár hajdan a zugkiadványok.
A csappanó olvasási kedvet igyekeznek serkenteni a kiadók a bőséges könyvkínálattal? Aligha. A szerény reklámozási hajlandóság és a terjesztésbéli rugalmatlanság mindenesetre nem erre utal. A felkínált műfaji sokféleséggel vélhetőleg a már kialakult, bár egyre zsugorodó könyvvásárlói, olvasói réteg igényeit szeretnék kielégíteni, csökkentett példányszámmal, de impozánsabb címszóválasztékkal igyekezve megtartani pozíciójukat a könyvpiacon. A minimalizált nyomtatott példányszámok másik oka valószínűleg a digitális adathordozók terjedése, minden magára valamit is adó kiadó naprakészen bővíti hangoskönyveinek és elektronikus könyveinek listáját. A papírt nem igénylő kiadványok ráadásul költség- és helytakarékosabbak, s a megváltozott olvasói igényekhez is rugalmasabban illeszkednek.
Az éghetetlen könyvtárak kora lesz a huszonegyedik század? Marad benne hely a hagyományos, úgymond „megtestesült” kiadványoknak? Elméletek és vélemények sokasága született már e kérdések kapcsán. Közös vonásuk, hogy nem az írott szót féltik, jelenjen az meg bármilyen formában is. Az olvasót féltik. Az olvasó embert, akit, úgy tűnik, túlhalad és hátrahagy a saját kora, akár egy kőbe zárt fosszíliát.