2024. november 23., szombat

Ki lesz a dudás?

Amikor a télen megalakult az „Orbánt leváltó koalíció”, senki sem gondolta komolyan – nyilván a baloldali szövetkezők sem –, hogy áprilisban valóban sor kerülhet Magyarországon kormányváltásra; esetleg tisztességes helytállásban reménykedhetett a három vezér: Mesterházy Attila, Bajnai Gordon és Gyurcsány Ferenc. Helytállás helyett csalódást hozott az összefogás, hiszen nemhogy ismét nyert a Fidesz–KDNP, hanem másodszor is kétharmados többséget szerzett a parlamentben. A baloldalnak maradt még egy esélye a pótvizsgára, mivel májusban került sor az európai parlamenti választásokra. Itt már külön-külön versengett az MSZP, az Együtt és a DK, s bebizonyosodott, hogy mégsem az új választási rendszer hozta számukra a korábbi bukást, hiszen a Fidesz–KDNP (más rendszerben) még növelte is korábbi fölényét. Nem állíthatjuk egyértelműen, hogy megismétlődött a baloldali pártok kudarca, hiszen összességében valamivel több szavazatot kaptak, mint áprilisban, a választás rávilágított viszont arra, hogy az MSZP elvesztette biztos vezető szerepét a baloldalon, a Demokratikus Koalíció ugyanis majdnem utolérte. Győztesnek érezhette tehát magát Gyurcsány a felfelé ívelő pályán, Bajnai sem nagyon panaszkodhatott, a nagy vesztes Mesterházy lett. S inkább lemondott, mint hogy leváltsák. Menesztésére annak ellenére is sor került volna, hogy nem ő okozta a párt mélyrepülését, legföljebb eredményt nem tudott fölmutatni a sok évvel korábban kezdődött népszerűségvesztés megállításában. Meg kell hagyni, nem volt könnyű dolga.

Az MSZP térvesztése fokozatosan következett be, talán már a 2002. évi kormányra jutásától fogva, de mindenképp 2004-től, amikor Gyurcsány Ferenc került a miniszterelnöki székbe. A két évvel későbbi országgyűlési választást ő azzal az ígéretével nyerte meg, hogy a szegények fölemelését a középosztály nem fogja megsínyleni – ehelyett a szegényeket nem emelte föl, a középosztályra pedig új terheket rótt. Sokak meggyőződése szerint a liberális gazdaságpolitika okozta a szocialisták vesztét, amikor a multinacionális cégek és a bankok kiváltságokat élveztek, miközben az államadósság nőtt, úgyszintén a munkanélküliség, az életszínvonal viszont nem javult. Mindez 2009-ben Gyurcsány bukásához vezetett, s Bajnai sem tudott sokat tenni annak érdekében, hogy 2010-ben ne bukjon nagyot az egész baloldal. A vereség – a viharokkal teli és miniszterelnököket váltogató kormányzást követően – nagy meglepetést bizonyosan nem okozott számukra, annál inkább az a tény, hogy négy év elmúltával, az idei áprilisban még a jelei sem mutatkoztak annak, hogy bárki is kihívója lehet – akár együtt az egész baloldal – az addigi és jelenlegi kormánykoalíciónak. Hasonlóképp járt a Fidesz is korábban – csak éppen nem szenvedett ilyen csúfos vereséget –, amikor jókora meglepetésre 2002 után a 2006. évi választást is elveszítette. Ez a párt azonban nem az elnök menesztésével igyekezett fölkészülni 2010-re, hanem éppen Orbán Viktor vezetésével épített ki olyan centrális teret, középső pozíciót a maga számára, amellyel szemben az ezen kívül eső pártok – sem a jobb-, sem a baloldalon – nem tudtak mit kezdeni. A Fidesz patrióta gazdaságpolitikája bevált, és a korábbinál igazságosabb tehermegosztás – azt terhelik nagyobb mértékben, aki könnyebben elbírja – szintén tetszést aratott a polgárok körében. Ugyanez érvényes a szociális, az életszínvonalat javító intézkedésekre – ezek közül a legáltalánosabb a rezsicsökkentés –, amelyeket éppen a szociáldemokrata elveket valló baloldalnak kellett volna megtennie, még ha éppen milliárdosok törekednek is az élre Gyurcsány vagy Bajnai személyében. Az emberek érdekeivel és igazságérzetével találkozó fideszes gazdaságpolitika helyett érthetően nem volt képes olyasmit kitalálni a baloldal választási programként, ami ennél csábítóbb lett volna a lakosság számára. S azt is megmutatta a kormány, hogy az állam sokkal nagyobb szerepet tud vállalni polgárai érdekében, mint korábban, amikor a baloldali kormányok a liberális szabadság jegyében kiengedtek a kezükből szabályozó eszközöket.

A baloldal felépülését tehát mindaddig fékezi a középen álló kormánykoalíció, amíg a jelenlegi vagy éppen a körülmények folytán módosuló gazdaságpolitikájában nagy tömegek látják saját érdekük megvalósulását. Ebben a helyzetben tart a küzdelem a baloldalon a vezető pozíció megszerzéséért, mert egyre kevésbé lehet biztosra venni, hogy az MSZP megtartja vezető szerepét. Ez attól is függ, hogy júliusban ki veszi át a pártvezetői szerepet, meg attól is, hogy mennyire lesz megnyerő a programja és egységes a tagsága. Mert az sem titok, hogy vannak belső ellentétek, például némely (idősebb) egykori funkcionáriusok szívesen közelednének Gyurcsány pártja felé, mások viszont azt is óriási hibának tartják, hogy hosszú huzavona után egyáltalán beengedték az áprilisi választások alkalmával a koalícióba. Bizonyos, hogy Gyurcsány és Bajnai egyaránt igyekszik elszipkázni tagságot az MSZP-től, bár az októberre várható helyhatósági választásokra még szövetkezniük kell ahhoz, hogy a Fidesz sikereit ne növeljék a mostaninál is nagyobbra. Utána pedig majdnem négy év áll rendelkezésükre, hogy ki-ki fölfejlessze saját pártját – biztosan a másik kárára is – a következő választásokig. Mindegyik dudásnak az a célja, hogy egyedül maradjon a csárdában, hogy maga köré integrálja a többi párt bázisának minél nagyobb részét. Ez az igyekezet siker esetén akár az MSZP teljes leépüléséhez is vezethet. Az egymás közötti küzdelem a jelek szerint évekig fog tartani, s minél előbb lezárul, annál nagyobb eséllyel indulhatnak a 2018-as választásokon. Korlátlan ideig ugyanis nem tarthat ez, a jelenlegi kormánypártok számára kétségkívül szinte idilli állapot, bár a baloldal korábbi kormányzati szerepvállalásai – ugyanazokkal a feltörekvő politikusokkal – azt a gondolatot is fölvetik, hogy hasznosabb volna az országnak és a külhoni magyarságnak is a minél lassúbb fölépülés.

80 éves a Magyar Szó, Magyar Szó Online kiadás