A keddi belgrádi szerb–magyar kormányzati csúcstalálkozó alkalmával a nagy projektumok helyett valamiképp a „kis” tervekre, javaslatokra, ötletekre, politikai megnyilatkozásokra figyeltem. Persze amikor kormányfők, miniszterek és államfő elé kerül egy-egy téma, az mégsem lehet nagyon kicsi, legföljebb eltörpül a grandiózus vasútfejlesztési elképzelések vagy a Déli Áramlat gázvezeték akadozó építése mellett. Értéke és haszna pedig sokkal nagyobb annál, mint amennyi pénzben kifejezhető.
Amellett, hogy a politikusok mindkét oldalon kiemelték, hogy rendkívül jók, barátiak a kapcsolatok a két ország között – különben ilyen nagyszabású kormányzati összejövetelre nem is került volna sor –, érdemes volt odafigyelni Tomislav Nikolić szavaira, amikor megemlítette, hogy a tavalyi csúrogi történelmi megbékélés nagy lendületet adott a kapcsolatok fejlődésének. Azért volt igazán fontos ez a megállapítás – bár egyoldalúra sikeredett a bocsánatkérés a magyar köztársasági elnök részéről, és a szerb ígéret teljesítése is várat még magára –, mert sokan gondolták akkor, hogy az államfői főhajtás inkább csak látványos kirakatként szolgál – vagy némi politikai kényszerkörülmény szüleménye –, de kézzelfogható eredményekkel aligha jár. Ha azonban a szerb elnök kiemeli az esemény hozzájárulását a baráti kapcsolatok föllendüléséhez, nyilván nincs okunk kétségbe vonni a szavait.
Az általam kicsinek nevezett programok vagy egyelőre csupán javaslatok azáltal válnak jelentőssé, hogy a közeledést, egymás jobb megismerését szolgálják, azzal együtt, hogy a „kisember” nem is mindig apró bosszankodásait s az ebből eredő ellenszenvet igyekeznek megszüntetni. Gondoljunk csak arra, hogy a határok „légiesítése” felé az első lépést éppen a határátkelők számának növelése jelenti, hogy szabadon és jó kedvvel utazzon mindenki a szomszédos országba, ne szegje kedvét a többórás várakozás. Ehhez járulhat hozzá a régi horgosi átkelő újbóli, remélhetőleg most már közeli megnyitása.
Egyelőre csak találgatni lehet, hogy miként valósulhat meg a magyar miniszterelnöknek az a javaslata, hogy ötven szerbiai egyetemi hallgatót ösztöndíjaznának Magyarországon, s jó volna, ha magyarországi hallgatók is tanulhatnának Szerbiában. Nem kellene meglepődnünk az ötleten, hiszen tudjuk, hogy egyetemisták világszerte gyakran hallgatnak legalább néhány szemesztert külföldi egyetemeken, s hoznak haza tudást, tapasztalatokat és élményeket, csak az tűnik szokatlannak, hogy ugyanez Magyarország és Szerbia között is megvalósuljon. Pedig talán még sohasem hallottam, hogy a hallgatók ellenszenvvel tértek volna haza a vendéglátó országból, legföljebb szokatlan tapasztalatokat is szereztek, de mindenképp ismeretséget és olyan ismereteket az emberekről és a kultúrájukról, amelyeket tankönyvből nem lehet megtanulni. A diákok – tanulmányaik befejeztével hazatérve, meg előtte is – bizonyára környezetükbe is „vinnének magukkal” a szomszédságban megszerzett értékeket, ismerőssé téve az idegent.
S ha már a hazatérést említettem: korántsem jelentéktelen Orbán Viktor kormányfőnek az a másik javaslata, amely a diplomahonosítás egyszerűsítésére irányul. Ez egyelőre – amíg például a „diákcsere” meg nem valósul – elsősorban a Magyarországon tanuló szerbiai (legfőképp magyar) diákokat érintené kedvezően, és talán valamelyest serkentené a hazatérésüket, ami az itthoni magyar közösség megmaradásának szempontjából sem elhanyagolható.
Végül pedig: a kormányzati csúcstalálkozó alkalmával nyílt meg a Collegium Hungaricum, vagyis a Belgrádi Magyar Intézet, amely – a már említettek mellett – szintén arra hivatott, hogy közelítse egymáshoz, párbeszédet folytatva megismertesse egymással a két nép kultúráját. Mert bár hasonló ünnepi alkalmakkor felidézik a politikusok a közös történelem mérföldköveit – például a Szerb Matica pesti megalakulását –, a lényeg, az összefüggések, a történések egész rendszerének részletesebb megismertetése mégis más alkalmakkor történhet. Például az új intézet által, amelynek működésében nem csupán jelképes, de gyakorlati jelentősége is lehet annak, hogy olyan, Újvidékről elszármazott igazgatóra bízták a vezetését, akinek volt alkalma mindkét nép kultúrájában jártasságra szert tenni.
A találkozón természetesen szóba került a vajdasági magyarság helyzete is, amire egyesek úgy reagáltak, hogy ezt a kérdést kellett volna a központba helyezni. Mégis az a véleményem, hogy a csúcstalálkozón elhangzottak, a jó kapcsolatok és a bizalom elmélyítése, a nagyfokú egyetértés és a gazdasági együttműködés elengedhetetlen annak a légkörnek a megteremtéséhez, amelyben könnyebb tárgyalni, főként pedig előrehaladni a kisebbségi jogok érvényesítése terén is. Mert bizalomhiányos légkörben erre elenyésző az esély. Még az olyan tárgyalások létrejöttére is, amelyre a héten sor került.
