A gyermektáborok sokunkban kellemes emléketeket idéznek fel. Új barátok, érdekes programok, játékok, bújócskázás, számháborúzás, éjszakai rémtörténetek. Legalábbis így utólag, hiszen gyerekként nehéz elviselni az időhöz kötött programokat, előre megtervezett napokat. Ettől függetlenül sok-sok évvel e táborok után örömmel gondolunk vissza ezekre a játékos napokra. Sőt, ha belegondolunk, a tábori játékok nem csupán szórakozásra voltak jók, hanem tanulásra is.
Játszva tanulás. Ez talán az egyik legjobb módszere a tanulásnak. A gyerek sem érzi fojtogató kötelességnek, kellemetlen időtöltésnek a tanulást. Ezt nevezik élménypedagógiának. Ezért a gyermektáborok javarészt tudatosan és célzatosan összeállított játékokból állnak, amelyek észrevétlenül, a játék leple alatt viselkedési normákat mutatnak, leleményességre, kreativitásra, együttműködésre, toleranciára tanítanak, és készségeket fejlesztenek. Ugyanakkor a táborokban a játékoknak közösségépítő, közösségfejlesztő céljuk is van. Mindezt úgy becsomagolva, hogy élményt jelentsen a gyerekeknek.
Mindezt figyelembe véve nehezen lehet elhinni a Szent Lázár pravoszláv ifjúsági tábor szervezőinek azon magyarázkodását, hogy csupán azért játszottak „játékfegyverekkel”, hogy a gyerekeknek érdekesebbé tegyék a tábort, ugyanis nagyon nehéz egy tábort vonzóvá tenni a gyerekek számára. Az hagyján, hogy a kisfiúk nagy része katona szeretne lenni, ha megnő és ezt a játékgyártók ki is használják – gondoljunk csak bele a játékboltokban, vagy a búcsúk műanyagstandján lógó játékfegyver-arzenálra –, és elvétve akad csak olyan család, ahol a fiúgyereknek nem lenne játékpuskája. Az említett táborban viszont gépfegyverutánzatokkal, vagyis nem egyszerű játékpisztolyokkal, hanem egyenesen Kalasnyikov-, amerikai M-4- és svájci SIG 556-utánzatokkal játszottak, amelyek csupán annyiban különböznek az eredetitől, hogy nem lehet velük lőni, de egyébként nemcsak megtévesztésig hasonlítanak az eredetire, hanem ugyanúgy fel is kell őket húzni és kibiztosítani, ahogyan az igaziakat. Sőt, ebben a táborban airsoft puskákkal is „játszottak” a gyerekek. Ezek a fegyverek a paintball puskákhoz hasonlóak, csak nem festékgolyókat, hanem gumilövedékeket lőnek ki. A játék pedig kísértetiesen hasonlított a kiképzéshez. A gyerekek nem önfeledten rohangáltak, vagy „háborúztak” az erdőben, hanem célba lőttek, megtanulták, hogyan kell kibiztosítani a fegyvert, tartani, lőállásba feküdni, célozni, sőt, az egészséges lélek érdekében reggelente több száz méternyit masíroztak terepszínű egyenruhában. És mindez egy „vallási” táborban történt, pontosabban az Igaz Pravoszláv Egyház zelóta rendje által szervezet gyermektáborban.
Végül is kibújt a szög a zsákból, az egyik táborszervező kijelentette, hogy a tábor egy patrióta-egyházi felderítő tábor, amelyen a gyerekeket hazaszeretetre, szabadban történő túlélésre és önvédelemre tanítják. Azt mondják, nincs ebben semmi rossz. Egyházi táborban fegyverviselésre tanítani a gyerekeket! Hogy is szól a tízparancsolat? Vagy az nem érvényes mindenkire?
Az önvédelem még meg is érthető, hiszen pontosan tudjuk, hogy vannak fegyverek és sajnos háborúk is, akkor is, ha nem akarjuk. Azonban, ha jobban belegondolunk, amennyire bűnösök az emberek, annyira fenyegeti őket állandóan a háború réme. Ha pedig a gyermekeinket fegyverviselésre tanítjuk, akkor ne csodálkozzunk azon, ha véletlenül fegyver által halnak meg. Jézus figyelmeztetése szerint az, aki kardot ránt, kard által vész majd el. Kemény szavak, de ha figyelembe vesszük, hogy mindezt egy olyan rend szervezi, amely magát zelótának – vagyis vakbuzgónak, más vallásokkal szemben türelmetlennek – nevezi, akkor van félni valónk. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai, de távolabbi történelmünk is azt mutatja, hogy a vallási fanatizmus és a fegyverek használata sohasem vezetett jóra.
