A Drakula-történet megálmodójáról, Bram Stokerről 1987-ben díjat nevezett el a Nemzetközi Horrorírók Egyesülete, és azóta az egyesület minden évben kiosztja a horror területén kiemelkedő teljesítményért járó Stoker-díjat mindazon szerzők között, akik a fentebb említett műfaji szempontok figyelembe vételével alkotnak, és írásaikkal igazolják, hogy az irodalmi horror vagy rémtörténet nem eleve riogatni akar, nem kizárólagos célja az olvasó adrenalinszintjének felsrófolása, hanem az ember világbavetettségének, a gondviselésbe vetett hit elvesztésének, a kozmikus magánynak, az individuum létének végessége feletti fölháborodásnak sajátos lenyomata is egyben.
A díjazottak között számos közismert szerző szerepel, például Ray Bradbury és J. K. Rowling, vagy a tavalyi díjazott, Stephen King.
A horror-irodalom e nagy öregje az Európa Kiadónál tavaly magyarul is megjelent Minden sötét, csillag sehol című novelláskötetével igazolja, hogy méltán zsebelte be a Stoker-díjat. A négy hosszú novellát tartalmazó kötetben a szerző a bűn, illetve a bosszú lélektanával foglalkozik, többszintű, összetett és árnyalt lélektani jelenségeket boncolgat, rendkívül mélyrehatóan.
Filmes allúziókat keresve a novellák olvasása közben elsősorban a dán rendező, Lars von Trier USA-trilógiája jut eszünkbe, melynek első darabjában, a Dogville, avagy A menedék címűben a rendező hasonlóra vállalkozott, a bűn határainak kérdését kutatva hűen örökítette meg a peremvidék hétköznapi kisemberének lelki és szellemi profilját, kutatta a helyes erkölcsi magatartás kérdését, valamint a bosszú morális megközelíthetőségét.
A trieri alapkoncepció fedezhető fel a Minden sötét, csillag sehol című King-kötet történeteiben is, nevezetesen, hogy egy-egy istentől elhagyott helyszínre, például egy nebraskai tanyaházba, egy lepusztult útszéli benzinkútra vagy egy városszéli ószeres-bódéba helyezi szereplőit, majd sebészi precizitással vizsgálgatja, hogyan viselkednek, miként cselekednek e szokványos emberek komor, kétségbeejtő helyzetekben.
A fikció teljes jogú szervezői elve e történeteknek, ahogy a hiteles emberi magatartás ábrázolása is, sőt, ezek összhatásának tükrében érezzük, hogy a szerző a sokszor elborzasztó világunknak próbál a maga sajátos módján értelmet adni, ugyanakkor a vidékies elszigeteltség találó ábrázolása és a karakterek által képviselt durvaság és kilátástalanság a végletekig naturálissá teszik az elbeszéléseket, arra hívva fel a figyelmet, hogy a bűn, a bűnre való hajlam minden egyes emberben ott lapul, csak a megfelelő körülmények szükségeltetnek az előhívásához.
A Dogville-parabola, azaz a bűn határainak viszonylagossága fedezhető fel mind a négy történetben, a szerző morális dilemmák elé állítja szereplőit és olvasóit. Felveti, hogy követhető-e el bűncselekmény valami magasabb cél érdekében; hogy létezik-e bűn lelkifurdalás nélkül; hogy átruházható-e az egyénre mért szenvedés valaki másra bűntudat nélkül, vagy hogy bűntett-e vajon bűncselekménnyel akadályozni meg, hogy mások is hasonló cselekmény áldozatai legyenek. Mindezek mellett az önbíráskodás, mint erkölcsi magatartás jogosságát vizsgálja.
Akár csak Trier, King is ugyanazon kérdést veti fel, nevezetesen, hogy a nehéz körülmények között élő, megtört emberek szörnyű, kegyetlen cselekedeteit vajon környezetük és életkörülményeik, vagy a bennük rejlő gonoszság gerjeszti.
A kérdésre adott válaszuk is hasonló. Stephen King Minden sötét, csillag sehol című kötetének utószavában ekképpen foglalja össze: „Hát jó; épp eleget időztünk idelenn a sötétben. Odafenn egy másik, teljes világ vár ránk. Fogadja el a kezem, Hűséges Olvasóm, és én boldogan vezetem vissza a napsütésbe. Magam is jól érzem magam odafenn, mert hiszek abban, hogy a legtöbb ember alapvetően jó. Annyi bizonyos, hogy én az vagyok. Önben már nem vagyok ennyire biztos.”
