Tértem már be olyan boltba, amelynek címtábláján second-hand szerepel; pékségbe is, amelynek bejárata fölött X néni sütödéje olvasható, leginkább mégis prodavnicába nyitok be, olyanba is, amelynek Đeze vagy Deže a tulajdonosa. A múltban Erdélyt járva figyeltem, miként változnak a föliratok, és könnyen „kiolvasható” volt, mikor jártunk Székelyföld szívében, és mikor az államalkotók „felségvizein”. Hazatérve kezdtem itthon is cégtáblaszemlébe, és megdöbbenve tapasztaltam, hogy a döntően magyar többségű kisváros fölirataiból inkább az tűnik ki, hogy elszórtan – kínaiakkal és angolokkal együtt – magyarok is élnek a döntően szerblakta településen.
Máris hallani vélem a választ: „nem ezen múlik”. Vajon min múlik az, hogy megőrizzük nemzeti identitásunkat? Az elsők között anyanyelvünk életének gazdagságán, használatán a templomtól az iskoláig, az anyakönyvi hivataltól a rendőrségig, az egészségháztól az áruházig.
És ki akadályoz meg ebben bennünket? – vetődött föl bennem a kérdés, amikor a nemzeti tanácsi választásra készülő Magyar Összefogás programját olvasgattam. Nem élünk jogainkkal, vagy nincsenek is jogaink? Ha vannak, félünk tőlük, nem ismerjük őket, vagy csupán lusták vagyunk élni velük? Ha nincsenek, mit tehetünk?
Bonyolult kérdések ezek, mert a nyelvhasználati jogok a születést követően nevünk anyakönyvezésével kezdődnek, és elkísérnek bennünket az iskolába, az orvoshoz, a hivatalba... Ezért üdvözlendő, hogy a leendő MNT új hivatalos nyelvhasználati törvénytervezetet szándékozik kidolgozni, igyekszik tájékoztatni a polgárokat a jogaikról, segíteni a magyar nyelv hivatalos használatát lehetővé tevő eszközrendszer beszerzésében. És ha mindez legalább megközelítőleg sikerül, már nem lesz kérdéses, hogy a törvénnyel, annak alkalmazásával vagy magunkkal van-e a baj.
