Nem vagyok az egyetlen ötven feletti, aki jól emlékszik azokra a napokra, amikor az iskolába megérkezett a Jó Pajtás. Jóska bácsi, az iskola megismételhetetlen ezermestere igencsak belekapaszkodott a kötegekbe, melyeket a bejárattól az osztályok felé cipelt. Legalább 800-an jártunk akkoriban a temerini Kókai Imre iskolába, és legtöbben járattuk a lapot.
Amióta a Jó Pajtás szerkesztésével megbíztak, sokan, sok felől érkezők emlegetik fel ezeket a napokat. Nálamnál fiatalabbak sem feledték el, hogy gyakran 15-20 percet is „elloptak” annak idején a magyarórából, hogy átlapozzák a friss, ropogós gyermeksajtót, felolvastak, nem ritkán házi feladatot kaptak belőle. Ugyanazt olvasták Versecen is, mint Újvidéken, Gomboson, Bajsán vagy Nagykikindán. Nem volt éjjel-nappal tévé, nem volt internet, nem voltak videojátékok, a maihoz viszonyítva kicsiny volt a világ. Nem választottuk, csupán beleszülettünk.
Mint ahogyan a mai gyerekek is beleszületnek ebbe a csöppet sem egyszerű világba, és megpróbálnak felnőni benne. Talán azzal sincsenek tisztában, miért kapnak ösztöndíjat, anyagi támogatást, ha magyarul tanulnak, de ezt minden bizonnyal megértik majd akkor, ha egyszer ők is a saját gyerekeik útját próbálják egyengetni.
Hatalmas dolog az, ha utat mutathat a közösség a felnövekvő nemzedéknek, ha figyel rá, sőt ha anyagilag is segíti. Mégsem elég. Kell a biztos gazdasági alap, a szellemileg egészséges közösség, olyan, amelyik vállalja anyanyelvét, iskoláit, kultúráját, sajtóját... Kellenek az iskolákban a jóra intő Jóska bácsik, kellenek a szó igaz értelmében vett tanítók és tanító nénik, és kell a gyermeksajtó is. Olyan, amely rólunk és nekünk szól, amely összeköt bennünket. Amelyet a tanár a diákjaival együtt olvas, amely kiegészíti a tananyagot, amely hírünket viszi, és alapvető feladatán túl szinte észrevétlenül segít a felnőtté válásban, a közösséggé formálódásban.
