(Fotó: Molnár Edvárd)
Mindenszentek napja, az öröm ünnepe és nem a szomorúságé. Hiszen azokat a szenteket – minden szentet – ünnepeljük, akik eljutottak életük és minden emberi élet végső céljára, az örök boldogságra. Mindenszentek a földi életből elköltözött szüleink, testvéreink, barátaink, ismerőseink ünnepe. Mindazok ünnepe akiket az Úr korán magához vett, de nem azért, hogy megfosszon tőlük bennünket, hanem hogy még mélyebbé és termékenyebbé tegye a velük való közösséget. Sőt a saját – reménybeli – ünnepünk is. Abbéli reményünké, hogy mi is azok közé fogunk tartozni, akik megmutatták az utat.
A temetőben járva azonban úgy érezzük, hogy a sír kifosztotta és elrabolta tőlünk azt, aki oly kedves volt számunkra. Ugyanígy állhatott ott Jézus sírjánál Mária Magdolna és a többi síró asszony is. Elhagyottan és kifosztottan. Hozzánk tartozik a gyász, a könnyek, a szenvedések, a fájdalmak éppen úgy, mint az öröm ragyogása a mosolygó tekinteteken. Csak az nem érti a gyászt, aki még nem szeretett, akinek nem fáj az elvesztése annak, aki életének örömét és fényét adta. Csak az nem tud gyászolni, akinek nem hiányzik senki. De hiába választ el bennünket a sír, szeretteink velünk vannak most is, hiszen emlékük nemcsak emlék, hanem az életünk része. Velünk vannak állandóan, bevilágítják életünket. Az emlékezés kincs, mert a szeretet élteti. Az emlékezés arra is int bennünket, hogy egyszer mi is emlékké válunk valakinek a szívében, de egyszer ez a szív is kihuny, aztán majd elfelejtenek. Az emlékek addig élnek, amíg az emlékezők is. Csak addig és nem tovább. Isten viszont nem felejt.
Egyszer egy bölcs azt mondta, hogy e világi életünk szükségszerűen úgy ér véget mint a vízfolyások, és a fő kérdés csak az, hogy mi nyeli el őket: sivatag vagy óceán? A mindent kiszárító terméketlen homok vagy az isteni szeretet határtalan mélysége? A semmi vagy az örökkévalóság?
