Angliának nincsenek örök barátai, Angliának nincsenek örök ellenségei, Angliának érdekei vannak.
Az írott hagyomány eredetileg Henry John Temple Palmerston (1784–1865) egykori brit miniszterelnöknek tulajdonítja ezt az örök érvényű mondást, amely túlélte korát és szerzőjét, sőt, nemcsak túlélte, hanem hallatlan népszerűségre is szert tett. Nemcsak az idézgetése, hanem az alkalmazása is. Az agyonidézett Churchill is gyakran hivatkozott erre a bölcsességre (épp ezért sokan neki tulajdonítják a szerzőséget is – tévesen), de a mai amerikai külpolitikában is nap mint nap tetten érhető. Eredetileg a nagyhatalmi politika igazolásául és egyben magyarázatául szolgált tehát ez az igencsak pragmatikus hozzáállás, de az idők folyamán szépen eltanulták az alkalmazását a kisebb és még kisebb hatalmak is – olyannyira, hogy ma már a magyarországi parlamenti elnök is ezt hangoztatja („Magyarországnak nincsenek állandó barátai és szövetségesei, de vannak érdekei”). A szállóige, és annak gyakorlatban való alkalmazása tehát reneszánszát éli, épp ezért nem árt, ha mindenki, aki bármilyen kapcsolatba kerül a politikummal és a politikusokkal, jól átrágja magát ennek a mondatnak a mondanivalóján, és az eszébe vési: nem barátokat szerzett (és jobbik esetben nem is ellenséget), csupán érdekszövetséget kötött. Az érdekek pedig bármikor változhatnak.
Körülbelül ezzel a kis traktátummal lehetne megkommentálni a hírt, mely szerint az Európai Unió felfüggesztette a Slobodan Miloševićtyel és a vele kapcsolatban álló személyekkel szembeni szankciókat, más szóval hatályon kívül helyezte a még 2000-ben meghozott döntését, amikor befagyasztotta Milošević és családja, valamint közelebbi munkatársainak vagyonát. Az unió hatalomként viselkedik, és akkor, 14 évvel ezelőtt még érdekében állt, hogy elvarrja a szálakat, és megakadályozza a frissen megbuktatott diktátor esetleges visszatérését a hatalomba, vagy egyáltalán a lehetőségét annak, hogy bármilyen módon befolyásolni tudja az akkori Szerbia politikai eseményeit. Mára ez az érdek megszűnt, ez az intézkedés feleslegessé vált, tehát a továbbiakban nincs rá szükség. Ennyi, nincs ebben semmi érzelem, empátia, szimpátia vagy antipátia.
Persze, borzasztó nehéz lenne ezt a vegytiszta érzelemmentességet elmagyarázni néhány millió embernek. Például a srebrenicai vérengzés áldozatai hozzátartozóinak. Vagy a szarajevói ostromzár túlélőinek, vagy Kórógy egykori lakosainak, de akár nekünk, szerbiai lakosoknak is, akik meghaltunk, megsebesültünk, bujkáltunk, elmenekültünk, éheztünk, fagyoskodtunk, féltünk és lázadtunk azokban a híres-hírhedt kilencvenes években. Nyilván egészen más szempontok ezek, mint a puszta érdekközpontúság, és aligha akad ember, aki megkérdőjelezné ezeknek a szempontoknak a mélységét, hitelességét, megalapozottságát. Mert akárhogy is nézzük, a brüsszeli döntés a Miloševićhez köthető vagyon „kifagyasztásáról”, nem csupán jogi és anyagi jellegű aktus, hanem – még ha áttételesen is – erkölcsi is. Még ha a szándék nem is az volt, az üzenet mindenképp az lett, hogy a Milošević-klánt Brüsszel bizonyos értelemben rehabilitálta. Ez pedig egyenesen sérti több millió ember érzéseit és méltóságát. Még akkor is, ha történetesen ezek az emberek a Balkánon élnek. De még ha nem is az emberi érzések prizmáján keresztül vizsgálódunk – ha már egyszer az a nagypolitikát nem érdekli –, hanem az elért politikai haszon, vagy épp okozott politikai kár szempontjából mérlegelünk, akkor is nehezen értelmezhető ez a lépés. Az EU deklarált célja a nyugat-balkáni térség integrálása az Európai Unióba, ugyanakkor az érintett országokban elvégzett mindenkori közvélemény-kutatások már évek óta a lakosság egyre csökkenő csatlakozási kedvéről tanúskodnak, ahhoz pedig igazán élénk fantázia kell, hogy azt higgyük, ez a döntés majd növeli ezt a kedvet és az unió népszerűségét.
Vagyis Brüsszelben megint léptek egy olyat, ami sem a politikai bölcsesség, sem a politikai pragmatizmus vizsgáján nem ment át.
