Csütörtök éjszaka, a színházból hazafelé tartva autós felvonulással találkoztam. A konvoj éktelen dudálással vonult végig Szabadka központján, zászlókat lobogtatva. Először azt hittem, biztos megint valamiféle világraszóló sportdiadalt ünnepelnek, ami minimum arra szolgáltat apropót, hogy szétlőjék Mária Terézia városa felett a levegőt, de aztán egy pillanat alatt beugrott, miről van szó. A zászlók a radikális pártéi voltak, és mint utóbb kiderült, amíg én Thalia falai közé menekültem az aktualitásoktól, addig Hágában úgy döntöttek, ideiglenesen hazaengedik Vojislav Šešeljt.
Šešelj. Hazatér (még ha ideiglenesen is). És lehet, hogy elmúlt 12 év, amióta Hágába utazott és ennek a duplája, amióta elkezdte áldottnak nem nevezhető tevékenységét, de még mindig görcsbe rándul a gyomrom a hír hallatán. És sorjáznak az emlékképek, rövid kis címszavak. Herkóca és a horvátok elűzése. A vér és föld ideológiája. A Karlovac-Karlobag-Ogulin-Virovitica határvonal. A horvát hadszíntéren egyenruhában masírozó hadvezér, aki önkénteseit felügyeli. Aki a horvátok, bosnyákok, „siptárok”, magyarok ellen uszít. Aki testőrével vereti meg az ügyvédet, aki a tévépárbajban ellen mert neki szegülni, majd cinikusan közli: banánhéjon csúszott el. A horvát nemzetiségű család, akiket nemzeti hovatartozásuk miatt egész egyszerűen az utcára hajítottak Šešelj privát tulajdonú városában, Zimonyban. Az utcán fegyverrel hadonászó és fenyegetőző Šešelj. Az a Šešelj, aki hajszál híján választásokat nyert. A Szerb Radikális Párt évekig a legerősebb politikai erő volt Szerbiában. Ezekben az időkben nemes kis ellenszegülésként soha nem írtam le a párt nevét nagybetűvel, mindig csak radikálisoknak tituláltam őket. Olcsó vigasz volt, hisz nem különösebben volt rájuk jellemző, hogy magyar újságokat olvasnának. 2003. október 5-én Robertinóval, az azóta már az igazságért az örök vadászmezőkön harcoló Brančival és a többi Ellenállás-aktivistával Belgrádba utaztunk, a három évvel korábban kivívott szabadság védelme mellett felvonulva. Temerin környékén, az út szélén állt néhány tucat csetnik öltözetű, meg radikális pólót viselő, zászlót lobogtató, zsíros, mosdatlan, fogatlan ember, akik a pálinkát adták körbe. Amikor buszunk elment mellettük, azt hitték mi is az újvidéki radikális tüntetésre megyünk és integettek. Ekkor egyik fiatal kilógatta az Ellenállás zászlaját az ablakon. Jól szórakoztunk, de belegondolni se mertünk, mi lett volna, ha a buszunk esetleg elromlik, vagy utolérnek és leszorítanak bennünket az útról. Ez nem lett volna idegen a szokásaiktól.
Igazából, a közvélemény ma szinte teljes mértékben egyetért Šešeljjel kapcsolatban. Mindenki a fogatlan oroszlánt látja benne. Amíg Hágában védte saját igazát, addig a pártját kihúzták alóla, mint egy szőnyeget, ráadásul, ha hinni lehet a híradásoknak, áttétes rákbetegsége van. Nagy valószínűséggel meghalni jön haza. Persze, vicsorog, meg fenyegetőzik, hogy mindenkin bosszút fog állni, de ezt nem feltétlenül kell komolyan venni.
Egy dolgot azonban mindenképpen el kell ismerni. Nagy-Szerbia ugyan nem jött létre és ő még Kis-Szerbiának sem lett ura, de a történelemkönyvekbe be fog kerülni. Carla del Ponte egykori hágai főügyész emlékirataiban azt írta, a néhai Đinđić kérésére idézték Hágába. Szerbiában ugyan sikerült elkerülni, hogy tovább destabilizálja a helyzetet, viszont Hágának ez sokba került. Gyakorlatilag Šešeljnek sikerült többszörösen csúfot űzni a törvényszékből, ráadásul, mivel komoly bizonyítékok sem voltak ellene, évekig tartották fogdában először vádemelés nélkül, majd az ítélethirdetésre várva, amivel sokakban csak erősödött Šešelj véleménye, hogy Hága szerbellenes törvényszék.
Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy sokan nem örülnek annak, hogy Šešelj hazatér. Kormányt dönteni nyilván nem fog és százezreket sem visz az utcára. Ennek ellenére számos egykori eszmetársának fog álmatlan éjszakákat okozni. Mert Šešelj a kilencvenes években a szerb fél által elkövetett háborús bűnök két lábon járó, élő lelkiismerete. A hírek szerint ma, vagyis szombaton fog szerb földre lépni. Minden bizonnyal ott lesz a fotója a lapok címoldalán és a tévéhíradókból is visszanéz ránk. Azokra pedig, akik társai voltak a fent felsorolt állomásokon, ha ránéznek arcképére, saját lelkiismeretük néz vissza.
És mint ahogyan az 1944/45-ös magyarellenes atrocitások ügyét sem lehetett a lelkekben addig lezárni, amíg nem született meg a múlt héten a három település kollektív bűnösségét érvénytelenítő határozat, ugyanez igaz a kilencvenes évekre is.
Amíg nem hangzik el, legmagasabb állami szintről, mindenféle relativizálás és összemosás nélkül, hogy Srebrenicában, Vukováron, Szarajevóban és még számos más településeken szerbek követtel el háborús bűnöket a szerb nép nevében és ameddig ettől a hivatalos Szerbia nem határolódik el egyértelműen, addig Šešelj élő lelkiismeretként itt fog kisérteni az ország fölött.