A kritikusok szerint a Csillagok között (Interstellar) című film nagyívű hőseposz az emberi képességek határáról és az akaratról, amellyel a végtelen is meghódítható. A moziból hazafele jövet nehéz volt nem beleborzongni a film kiinduló történetébe, miszerint a Föld lakhatatlanná válik és az emberiség csupán a csillagok között, egy másik bolygón találhatja meg a túlélést.
Baljóslatú gondolat, hogy nemcsak az elborult sci-fi írók vetik fel, hogy az emberiség túlélésének záloga a világűr felfedezése, hanem korunk egyik legnagyobb agya, Stephen Hawking elméleti fizikus is. Véleménye szerint, ha egyetlen bolygón koncentrálódik az emberiség, könnyen kipusztulhat: természeti csapás, háború, aszteroida is lehet a vesztünk többek között. Minél előbb el kell hagynunk ezt a törékeny bolygót, mondta tavaly a fizikus. Tény, fajunk, amíg csak egy bolygón él, rendkívül sebezhető, a nagy számok törvénye alapján a kozmikus fenyegetettség napról napra nő.
Egy probléma van csak ezzel: ha jól belegondolunk, akkor a világűr az a hely, amit évezredek óta minden embertársunk nap, mint nap lát, körülvesz minket, a részesei vagyunk, mégis az utóbbi néhány évtizedet leszámítva esélyünk sem volt elérni. Sőt a hatvanas évek nagyravágyó tervei – holdbázis, ember a Marson – derékba törtek, vagy legalábbis a tervezettnél jobban elhúzódik azok beteljesítése. A kérdésre, hogy miért, számos válasz van, egyike talán a pénz, és az ember azon gyermekded tulajdonsága, hogy ugyanannyira, ha nem jobban, szeret háborúzni és a fegyverekre költeni, mint tanulni és felfedezni. Emellett figyelembe kell venni, hogy az űrkutatás fiatal tudomány, a történelme alatt megszerzett tapasztalatok és a technikai fejlettség nem volt elegendő ahhoz, hogy az emberiség nagyobb lépést tegyen mint 1969-ban Neil Armstrong a Hold felszínén.
Az ember tudásvágyának és a rohamos technológiai fejlődésnek köszönhetően viszont semmi sincs veszve. Ennek legfrissebb példája az Európai Űrügynökség (ESA) már 20 éve tartó Rosetta-küldetésének történelmi értékű sikere, hiszen 2014-ben ember alkotta tárgy szállt le egy üstökösre, és korábban elképzelhetetlen fényképeket és méréseket készített. A teljesítmény már csak abból a szempontból is kiemelkedő, hogy az emberiség képes egy 10 évvel ezelőtt elindított szonda leszállóegységét egészen pontosan oda letenni egy űrben száguldó üstökösre, ahová szerette volna. Azért volt szükség évekig tartó utazásra, valamint a Mars megkerülésére, hogy a több mint 100 kilogrammos egység felvegye a megfelelő 66 ezer km/h-s sebességet, utolérve a 67P/Csurjumov– Geraszimenko üstököst. A tudósok egyébként azért választották az üstököst célpontul, mert belseje időkapszulaként megőrizte azt az anyagot, amiből a naprendszer keletkezett és a részletes kutatásától azt remélik, hogy választ kaphatunk a bolygók, de akár még az élet keletkezésével kapcsolatos kérdésekre is.
A küldetés nem folyt hibátlanul, a szonda Philae nevű leszállóegysége kisebb problémákkal dacolva landolt csak az üstökösön, ugyanis az egyik fúvóka meghibásodott, mi több, a leszállóegység rögzítésére szolgáló szigony sem működött megfelelően. A szakemberek szerint a Philae-vel történtek beilleszthetők az elmúlt hetek figyelmeztető jelei közé, ugyanis a SpaceX rakétájának önmegsemmisítése, az Antares rakéta felrobbanása, a SpaceShipTwo szétesése és egyik pilótája halála után a Rosetta űrkutatási projekt is bebizonyította, hogy az űrkutatás veszélyes dolog, ahol nem feltétlenül történnek úgy a dolgok, ahogy azt szeretnénk. A Rosetta-küldetés azonban újból felveti az űr robotok általi felderítésének kérdését. Érvelői szerint a robotok sokkal hatékonyabbak és olcsóbbak, mint az emberi űrutazás, nem szólva arról, hogy általuk egyetlen ember élete sem kerül veszélybe.
Ellenben mások szerint az űrhajósok nagyobb mozgékonyságából, flexibilitásából és hatékonyságából eredő előnyei messze túlszárnyalják azokat a hátrányokat, amelyek az emberi résztvevők jelenlétéből erednek egy űrutazáson, így a felmerülő többletköltségeket is.
A veszélyek ellenére úgy tűnik, hogy az ember kalandvágya erősebb, mint a félelem. A NASA december 4-én lövi fel az új űrhajóját, az Oriont, amelynek célja (amit szinte egy évtizeden át titokban tartottak) elsőként embert szállítani a Marsra. Az első küldetés persze emberi személyzet nélkül történik majd, de a kapszulát egy Delta IV Heavy rakéta viszi majd fel az űrbe, ami pillanatnyilag a legerősebb hordozórakéták egyike. Az amerikai állami űrkutatási hivatalnak ugyanakkor két komoly kihívója is van, egy házon belüli magánvállalkozás, az Elon Musk milliárdos vezette egymásra halmozó SpaceX, valamint a hollandiai székhelyű űrvállalkozás, a Mars One. Ez utóbbi már ki is választotta a 200 ezer önkéntes vállalkozó közül azt a szűk kört, akik részt vehetnek majd a küldetésben és megállapodott két jól ismert űrtechnológiai vállalattal, a Lockheed Martinnal és a Surrey Satellite Technologyval, hogy tanulmányozzák és dolgozzák ki egy leszállóegység és egy adatkapcsolati műhold megépítésének lehetőségeit, amelyek már szerepet kaphatnának egy 2018-as felfedező küldetésben. Ha ez a misszió sikeres volna, akkor a Mars One reméli, hogy a Mars kolonizálása 2025-ig megkezdődhet.
A Mars One misszió egyetlen szépséghibája, hogy egyirányú küldetés, valamint a vállalatnak egyetlen nagy problémára még nem sikerült megnyugtató választ találnia, hogy hogyan lehet megőrizni a telepesek mentális egészségét. Nagy a veszélye ugyanis, hogy a szokatlan körülmények, az állandó veszély, a bezártság kikezdi az elméjüket, és megőrülnek.
A jelek szerint a világűr meghódítása kétségkívül megkezdődött és bár a technológiai fejlődés egyre közelebb hozza a kolonizáció lehetőségét, a tapasztalatokat figyelembe véve félő, hogy további ötven évet kell majd várnunk a következő érdemi kis lépésre, emberiségi ugrásra. Addig is egyetlen kérdés marad megválaszolatlanul: vajon felkészült-e az emberiség elhagyni az egyetlen élhető bolygót, a Földet?
