Segítséget kérni és függni valakitől, valamitől, nem egy és ugyanaz. Ha függök valakitől, akkor szinte mindent tőle várok, ő fogja majd megoldani az összes problémámat, benne látom a megváltót. Szerbia épp a megváltócsere korszakát élte 2014-ben – a Déli Áramlatnak minden bizonnyal annyi, maradnak a sejkek (légi közlekedés, mezőgazdaság), az oroszok még a vasútban érdekeltek, és természetesen a kínai befektetések (elsősorban a Belgrád–Budapest-vasútvonal) azok, amelyektől sokat vár az aktuális hatalom. Ha a messiásként számon tartott tőkés kiléte változik is, a függőség nem.
A mindenkori szerbiai kormány mantrájává vált, hogy kimondottan jó földrajzi fekvése van az országnak, ezt jól ki lehet – és kell is – használni majd a jövőben. Ebben valóban sok igazság van, de mi olyan sokáig várunk, hogy elmegy mellettünk a világ – miközben lassan bagóért kiárusítottuk a termőföldünket, a NIS-t is sikerült eltékozolni, stb. –, az a világ, ahova egyre többen készülnek közülünk, mert tele lett a hócipőjük ezzel az állandó függőséggel. És azzal is, hogy Szerbiában a sok sületlenség ellenére mostanság gyakorlatilag még kérdezni is veszélyes.
Igen, kérdezni. Kifinomultabb vagy direktebb módon a tudtára adja az államvezetőség a kérdezőnek, hogy nem kell azt firtatni, hogy egy nagyobb havazás esetén miért a kormányfő-helyettes megy kisgyereket menteni az autóúton a hóátfúvásban elakadt autóból – amikor ennek az országnak hadserege is van. Arról nem is beszélve, hogy ezt épp egy tévéstáb is megörökíti. Ezt nem illik firtatni.
Ahogy azt sem nagyon, hogy meddig nyúzzák egymást és a közvéleményt a szemben álló felek az éppen aktuális ügyvéd- és pedagógussztrájk esetén. A kormány és miniszterei meggyőződése, hogy van/lesz mindig olyan tanár, aki lezárja a jegyet, mert egy másik szakszervezethez tartozik, van/lesz olyan ügyvéd, aki előbb-utóbb megjelenik majd a tárgyaláson, azt kockáztatva, hogy kizárják a kamarából. Majd lassan minden megoldódik magától, aki még sztrájkol, idővel belefárad.
Most úgy tűnik, januárban újabb tüntetések várhatóak. A közszférában dolgozók közül szinte mindenki elégedetlen – ami érthető a bér- és nyugdíjcsökkentés miatt. Nem állítom, hogy alábbhagyna az elégedetlenkedés, ha azt éreznék az emberek, hogy a kormány is spórol, de legalább a látszatra adhatnának.
Az év politikai és gazdasági kijelentései közé tartoznak a „minden közvállalat fizetni fogja a számláit”, a „nem a mágnások irányítják ezt az országot”, a „növeljük az adómegfizettetést”. Vagyis, arról beszélünk, ami magától értetődő kell hogy legyen egy működő rendszerben. De nálunk nem az. És amíg a közszférában dolgozó (vagy épp nem dolgozó, csak fizetési listán lévő ember) ezeket a kijelentéseket hallja, de közben tudja, hogy a mögöttünk hagyott évben is nőtt a sógor-koma-jóbarát alapon foglalkoztatottak száma – az ő gyerekét is sikerült benyomnia a városháza alagsorába kávét szürcsölgetni –, addig egy szavát nem hiszi el se a miniszterelnöknek, se a minisztereinek.
Nincs is miért elhinnie, mert a kilencvenes évek elején is egész jól működött ez a „nem kérdezek, csak csinálom, amit mondanak”-dolog. A tévéképernyő sarkában megváltozott a logó, de az üzenet hasonló: mi egész jók vagyunk, a körülményekhez képest jól teljesítünk, annak ellenére, hogy erős külföldi nyomás nehezedik ránk, vezetőink is jól vannak, ne aggódjanak. És körülbelül ennyi.
Ha viszont azokról a bizonyos reformintézkedésekről „beszél a tévé”, akkor remegő ajakkal, lesütött szemmel vagy épp ordibálva közvetíti az üzenetet: reformerek vagyunk, vége a sógorkomaságnak, mindenkinek dolgoznia kell, mert ha nem, lesz helyette más, aki dolgozni akar! Vagy nem, mert a következő képkocka már az elnéptelenedett falvakról volt kénytelen beszámolni, arról, hogy iskolák zárnak be, iskolai tagozatok szűnnek meg, mert itt, így tovább nem lehet.
De ezen is lehet csavarni egyet. Az épp aktuális politikai retorika egy valamiben megváltozott az elmúlt évekéhez képest: már nem akkora baj, ha elmennek azok, akik menni akarnak. Már senki sem marasztalja azokat, akiknél betelt a pohár, így egy újabb generáció tűnhet el.
Azt érezzük, hogy mennyire feltűnő azoknak a hiánya, akik elmentek a kilencvenes években, újabb elvándorlási hullám alakult ki, és ha így folytatjuk, záros határidőn belül már nem lesz kinek napilapot vagy színházat csinálni. Ha az előttünk álló év(ek) olyan(ok) lesz(nek), mint a mögöttünk hagyott, akkor lassan már szavazó sem lesz, aki fenntartaná ezt a (politikai) rendszert. Abban a helyzetben pedig már késő lesz azon tűnődni, hogy hogyan lehetett volna maradásra bírni az elvándorlókat.
