Minden év a holnapokból érkezik, visszaszámol egyet a hátralevőből, mielőtt lélegzetet venne. Nincsen arca, mégis ismerős, amikor az utcán minden arcban szembejön. Mintha bárki megmondhatná, milyen lesz a jövő. Egy falióra belsejében lapul, benne vénül kattogva a kor. Peregve indul az üveggyöngyjáték.
Mindenkinek mást jelent a látvány. Mit másnak is kívánna, megjelenik az utcasarkon. Eljön álarcban, hogy megjósolja, merre tart a vonulás. Tülkölve érkezik a hosszú, rongyokat öltött karnevál. Közben azt dobolják, hogy a jövő csak két év múlva jön, addig is bárgyúan hinni kell. Elmennek egymás mellett a vonatok, párhuzamos síneken.
Úgy kezdődik ez is, akár a többi nap, csak a vége tűnik beláthatatlannak, mintha világvége jönne, és egy új bolygón folytatódna az élet. Pedig holnap úgyis csak holnap lesz. Elfogy a kenyér, kéne még egy kis apró tejért, megint felkelnek, és a pultokat törülgetik az álmos inasok.
Mindennap tegnap kezdődik el, amikor még ébredés előtt lepereg az álom. Vannak benne régi tegnapok, azok között vagyunk megint, akik körülvették éveinket. Álmunkban nem öregszenek, úgy maradnak, mint valami filmben, mely agyunk titkos tekervényében váratlanul felpereg. Régi dalban fogan, hosszú tél lesz megint.
Bárcsak helyre lehetne hozni egy perc alatt minden elrontottat. A szomszéd kisgyerek távirányítós nínója szól, és már óriások sincsenek, minden önmagára hasonlít, mégsem ugyanaz.
Mintha újra ott állnánk a tiszta hóban tiszta lappal, és csak rajtunk állna, hogyan kezdődik el.
