(Fotó: Diósi Árpád)
Gyakran hangzik el a vajdasági magyar közbeszédben a közösségi élmény, mint kifejezés. Elsősorban kulturális kontextusban találkozunk vele. Irodalommal, zenével, néptánccal és színházzal kapcsolatos beszélgetések, eszmefuttatások taglalják a közösségi élmény fontosságát, mint olyat, ami összetartja az itteni magyar közösséget, közelebb hozza egymáshoz az embereket és nem mellékesen, hozzájárul nemzeti identitásunk megőrzéséhez.
Maga a kifejezés azonban, ha csak kimondjuk, vagy leírva találkozunk vele, az elmélet szintjén, nem sokat jelent. Egy a sok frázis közül és az emberek többsége nagyjából annyiban érzi át, mint amikor Miss World a világbéke elérését jelöli meg, mint élete egyik fontos célját. Ellenben, ha a gyakorlatban átéljük, ha megérint bennünket ott belül, ha sok jó ember verődik össze egy helyen, egy közös élmény befogadása céljából, ha vibrál a levegőben a szeretet, ha ott van bennünk egy jóleső érzés, hogy de jó itt együtt lenni, akkor már megértjük, miért ilyen fontos is ez.
Adottságaimból adódóan soha nem néptáncoltam, de biztos vagyok benne, hogy azok, akik akkora odaadással végzik ezt, tudják értékelni a közösségi élményt. Ahol annyira érezni kell egymást, minden taktust, minden lépést, minden ritmust összehangolva kell meglépni, ha ez sikerül, akkor egész biztosan egy összekovácsolódott közösségről van szó.
Nagyon hiányolom, hogy Szabadkán nincsenek olyan szórakozóhelyek, ahol ez megvalósulhat. Korábban volt néhány olyan hely, kávézó, ahová az ember bármikor be tudott ugrani, ha arra járt, ha megivott volna egy kávét, mert tudhatta, hogy ott biztosan találkozik néhány jó ismerőssel. Mára ezek a helyek bezártak, de nagyon jó lenne, ha lenne egy olyan hely, ahol a magyar fiatalok (és nem csak fiatalok) összejöhetnek, ha egymással akarnak barátkozni, és ha magyar zenét szeretnének hallgatni.
Az elmúlt évek során számos olyan eseményben volt részem, számos olyan szituációban volt szerencsém részt venni, ahol „átjött” ez a közösségi élmény. Együtt üvöltöttünk, együtt énekeltünk, vagy csak jót beszélgettünk, mert nem tudtunk kifogyni a közös témákból. De ehhez a közösségi élményhez közösségi terekre is szükség lenne.
Ami közvetlen apropója volt ennek az írásnak, az a múlt vasárnapi színházi előadás volt a Jadran színpadon. Csernik Árpád kabaréjára minden jegy elkelt. Közel háromszáz ember ült a nézőtéren. Miközben folyamatosan halljuk a híreket arról, hogy kis magyar közösségünk letargikus állapotban van, miközben állunk az utcán és látjuk, hogy szomszédok, barátok csomagolnak és távoznak külföldre, hihetetlen pozitív energiával töltött fel együtt látni ennyi embert, zömében ismerősöket. Akik egy helyen jöttek össze, egy közös cél érdekében. Ami nem volt más, mint jól érezni magukat. Végre egyszer nem keseregtünk, nem panaszkodtunk, hanem mosolygós arcokat láttam. Egy előadáson, ami rólunk és nekünk szól, és amelynek mondandójából én speciel azt szűröm le, hogy itt vagyunk mi otthon és nem kell innen elmenni. Mert annyira specifikus a közeg, amiben élünk, annyira specifikusak vagyunk mi magunk, vajdasági magyarok, hogy máshol nem is éreznénk magunkat otthon. Eddig ezt az előadást háromezren látták és nagyon remélem, még sokan megnézik. Ezt és még sok másik színházi előadást, koncertet, fesztivált. Itthon. Vajdaságban.
Az említett előadás címe egy kérdés: Van valami bejelentenivalója? Válaszolni szeretnék erre: Igen, van. Az, hogy itt maradok, mert azt éreztem és tapasztaltam, hogy még mindig sokan vagyunk itt, még mindig van erő ebben a közösségben, hogy kiálljon magáért, az elveiért és megvédje magát. És van egy kérésem is a különböző illetékesek felé: sok-sok közösségi élményre és közösségi térre lenne szükség, hogy otthon érezzük itt magunkat.
