A kétezres évek elején, amikor még kezdő újságíróként jártam be szeretett napilapom korábbi, a korzón lévő szerkesztőségébe, az utcán valamiféle tiltakozó felvonulással találkoztam. Hivatásom ifjú és lelkes művelőjeként meg nyilván a „téma az utcán hever és nem mindig kutyagumi” íratlan szabályát követve azonnal odacsapódtam a menethez, hogy megtudjam mi is történik. Nos, a felvonuló emberek szülők voltak. Felvételiző gyerekek szülei, akik azt követelték a város oktatási tanácsosától meg minden illetékestől, hogy módosítsanak a szabályokon és az anyanyelvi meg a matematikai felvételi teszten ne egyenként kelljen legalább 1-1 pontot elérni, hanem akkor is minősüljön sikeresnek a vizsga, ha a diák úgy ér el két pontot, hogy mondjuk, anyanyelvből szerez kettőt, de matematikából semmit. Ha valaki nem emlékezne, elmondom, mindkét teszten 20-20 pont volt az elérhető maximális pontszám.
Ekkor gondolkodtam el talán első alkalommal azon, hogy Szerbiában az oktatásüggyel komoly gondok vannak. Annál is inkább, mert tíz évvel korábban, amikor a közgazdasági középiskolába felvételiztem, akkor még az volt a sikeres felvételi kritériuma az összes négyéves szak esetében, hogy mindkét tantárgyból legalább nyolc pontot szerezzen a diák. Ez alól a gimnázium meg az általam megcélzott közgazdász-szak volt kivétel a túljelentkezés okán, nekünk 10-10 pontot kellett teljesítenünk. Igazán megdöbbentett ez a minőségi visszaesés, ami egy évtized alatt történt.
Ha csak ezen vizsga alapján nézzük az oktatásügy helyzetét, már így is megállapítható, hogy az mennyire lehangoló. Azóta már felvételi helyett kis érettségi van, amely körül korábban is voltak botrányok, ellopták a teszteket még a vizsga előtt és így tovább. Most pedig azt közölték az oktatási tárcánál, hogy a három tantárgyból a tavalyi 40 helyett idén maximum 30 pontot lehet elérni, a tanulmányi eredményből pedig a tavalyi 60 helyett idén 70 pontot lehet elérni. Nyilván ezzel is csökkenteni próbálják ennek a tudásfelmérőnek a hatását, de fogalmazhatunk úgy is, hogy kevésbé lógjon ki a lóláb.
Na de gondoljuk át. Hogy is tudna jól teljesíteni a diák? Mikor tanulná meg azt a tananyagot a folyamatos sztrájkok közepette? És hogyan tanulná meg, amikor a pedagógusok egy része „ilyen kis pénzért nem fogom törni magam” elv szerint áll az egész dologhoz. Természetesen itt is le kell írni, hogy tisztelet a kivételnek. Na de jelenleg is zajlik egy oktatási sztrájk, a diákok már gyakorlatilag folyamatos sztrájkhangulat közepette járnak iskolába évek óta. A jelek szerint pedig, az ügyvédektől eltérően, a pedagógusok nem tudják ezúttal sem maradéktalan sikerre vinni az ügyet. Úgyhogy, aztán megint jön egy sztrájk…
Mivel nem vagyok oktatásügyi szakértő, ezért hát nem is kívánok a probléma elemzésébe mélyebben belefolyni, ellenben nemrégiben született egy színházi előadás, amely ezzel a témával foglalkozik.
A Szab-way színházi szervezet Gaudeamus Igitur című előadása a szerbiai oktatásügy problémáit helyezi górcső alá, rettenetesen fogyasztható, húsba markoló módon. Az előadás, amelyben gyakorlatilag a Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának tagjai láthatók, sőt, hármuk – Mezei Zoltán, Szőke Attila és Pálfi Ervin – írta azt, a problémát a létező legtöbb szegmensből megvilágítják. Felvonul előttünk a kis létszámú tagozat egyetlen diákja, láthatunk általános iskolai osztályt, kisebbségi gyerekekkel – ők Tarzan és Dzsemal – akik zavarják az órát és lassítják a tanmenetet. De találkozhatunk azzal is, hogy állandóan változnak a tanügyi előírások és végül maga a tanár se tudja, melyik tankönyvből kell tanítani. De nem maradnak ki a szülők se, a különböző karakterek. Az, aki szerint az ő gyereke sose vétkes, az alkoholista, a tudálékos, mindenbe beleszóló vagy a gyerekével nemigen törődő.
De láthatunk középiskolai osztályt is, ahol szinte kezelhetetlenné válnak a diákok, a tanárok meg közönyössé válásukkal és csökkent autoritásukkal nem tudnak a helyzettel mit kezdeni. Természetesen a politikusok se maradnak ki, mégpedig azok, akik formálják, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy akiknek formálniuk kellene az oktatásügyet. Mert hát nyilván, az amit ma nálunk oktatásügynek neveznek, nem úgy néz ki, mint amin valaki is komolyan dolgozna. Hadd ne mondjuk, hogy itt is fejétől bűzlik a hal.
Az előadásban felvonuló színészek kiválóan megoldják szerepüket és alakítják a legkülönbözőbb karaktereket. Az egész darab azért zseniális és szívbemarkoló, mert miközben a néző gyakorlatilag 120 percen át röhög, ezt saját helyzetén teszi. Azon a problématömegen nevet, amivel nap, mint nap szembesül, ha gyermeke vagy más családtagja által kapcsolatban van az oktatásüggyel. Az én gyomrom annál a szituációnál szorult görcsbe, amikor a honi oktatásügyi felelősök gyakorlatilag elkergetik az európai tanácsadót, aki a lehetséges reformokat vázolja fel előttük, mert ez volt az a szituáció, ami engem leginkább mellbe vágott realitásával. Azzal, hogy Európáról meg fejlődésről beszélünk, a gyakorlatban meg azt nézzük, hogy kerüljünk el minden olyan változtatást, ami érdemben kimozdítana bennünket komfortzónánkból és onnantól kezdve már nem lehetne kire mutogatni és morogni.
Az előadás oktatási bennfentesekkel folytatott beszélgetések alapján állt össze, és azért is érezzük úgy, hogy a dolgok elevenjébe markol, mert miközben peregnek a jelenetek és felvonulnak előttünk a különböző karakterek, minden egyes tanártípusban, diákban, szülőben… felismerünk valakit saját környezetünkből, egykori iskolánkból.
Egyszóval, a Gaudeamus Igitur egy olyan előadás, ami elgondolkodtat és szembesít bennünket jelenünk egy igen komoly társadalmi problémájával. És egy olyan előadás, aminek a befejezése után az embernek hiányérzete támad és szeretne visszaülni és tovább nézni, mert valahogy lelkileg sokkal felszabadítóbb, ha nevetünk a körülöttünk lévő problémákon, mintha állandóan szorongunk miattuk, még ha ezzel a sztrájkok kiváltó oka nem is oldódik meg.
Csak javasolni tudom, hogy a Szab-way haladjon tovább ezen az úton és hasonló módon elemezze napjaink egyéb problémás pontjait, akár közösségünktől tágabb nézőpontból is. Példának okáért az internet okozta veszélyeket, a médiát, a bulvárt, az online világot, amelyben a fiatalok sokszor elvesznek, a kábítószer-élvezetet vagy épp az elvándorlást.
