Egy 16 éven át tartó bírósági eljárás végére került pont kedden Hágában, amikor ítéletet hirdettek a Horvátország és Szerbia közötti perben. Kölcsönösen vádolta egymást a két fél népirtással. Először, 1999-ben Horvátország nyújtott át keresetet a bíróságnak, amelyben azt állította, hogy a délszláv háborúskodás idején Szerbia népirtást követett el Horvátország területén a horvátok ellen. Erre válaszlépésként Szerbia viszontkeresetet nyújtott be, amelyben ugyanezzel vádolta a horvátokat, csak épp konkrétabb időpontot választottak, mégpedig 1995-öt, a háborút lezáró horvát offenzíva, a Vihar hadművelet idejét.
Ezzel pedig gyakorlatilag olyan helyzet állt elő, amelynek során a két ország fő érve az volt, mint az anekdotában: hogy minden úgy kezdődött, hogy a másik visszalőtt.
A két és fél évtizeddel ezelőtt kezdődött háborúskodásnak a végére tett pontot ez a per, a Hágai Nemzetközi Bíróság ítéleteire ugyanis nem lehet fellebbezni, ráadásul a másik hágai intézményben, a délszláv háborús bűnöket vizsgáló törvényszéken is befejeződtek a horvátországi események miatt vádolt személyek tárgyalásai.
Ekkora távlatból már tudunk sok mindent, így egyértelmű, hogy nem fekete-fehér a helyzet. Nem az történt, hogy a horvátok éldegéltek békésen, a szerbek pedig megtámadták őket. Mindkét hadúrnak, Miloševićnek és Tuđmannak is bőven megvolt a felelőssége abban, hogy végül ez a háború kitört, hosszú előkészületei voltak neki. Voltak provokációk és bűncselekmények mindkét oldalon. Az egyértelmű, hogy a Jugoszláv Néphadsereget és a számos szabadcsapatot felfegyverző és odaküldő Szerbia volt az agresszor, hiszen ő volt az, aki egy másik ország területén háborút viselt, és felfegyverezte annak szerb lakosságát. Ezen agresszió során a legembertelenebb bűncselekményeket követték el, elég csak Vukovár földig rombolására gondolni. A szerb agresszió azonban még nem indokolja azt, hogy a Vihar nevű horvát ellentámadás idején polgári személyeket, férfiakat, nőket és gyerekeket is meggyilkoltak vagy elkergettek lakhelyükről.
A népirtásba, mint jogi kategóriába ezúttal ne is bonyolódjunk bele, hiszen az annyira összetett, annyira egyértelmű és megdönthetetlen tények szükségesek a bizonyításához, hogy a jogi szakértők már az ítélethirdetés előtt is egyöntetűen arra számítottak, hogy olyan ítélet születik, amilyen végül született. Azt, hogy állami felelősség, hogy elnöki felelősség létezett-e a háború idején, sajnos nem sikerült bizonyítani. Milošević hágai tárgyalásának a kellős közepén tartott, amikor távozott az élők sorából. Nem erősítették meg, de voltak olyan hírek melyek szerint Tuđman ellen is vádat akart emelni Hága, de ő még ezelőtt meghalt.
Úgyhogy igazából maradt az egyéni felelősség, a hágai törvényszék elé idézett szerb és horvát katonai és politikai vezetők. Ha az ezekben az ügyekben született ítéleteket tekintjük át, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy a szerb oldalról megvádolt személyek sokkal több és súlyosabb elmarasztaló ítéletet kaptak, mint a horvát oldalon megvádoltak. Ráadásul a Vihar hadműveletben kulcsszerepet játszó horvát tábornokok, Ante Gotovina és Mladen Markač ügyében felmentő ítélet született, ami erősítette a szerb oldalon a meggyőződést, hogy Hága szerbellenes intézmény.
Lehetne ezt a sort a végtelenségig folytatni, az egész mögött alapvetően az húzódik meg, hogy nem történt meg a megbékélés sem horvát–szerb vonalon, sem horvát–szerb–bosnyák vonalon. Mindegyik fél behúzódott saját lövészárkába, senki sem ismeri el a saját hibáit, csak a másikra mutogat. A kilencvenes évek háborúi így remek eszközként szolgálnak, ha éppen fel kell korbácsolni a nacionalista indulatokat, ha éppen a másik nép ellen kell hergelni az adott nemzeti közösséget.
A hágai ítélettel egy hosszú jogi folyamat végére került pont. Ez most egy olyan pillanat, amely lehetőséget biztosít Zágrábnak és Belgrádnak, hogy félretegyék nézeteltéréseiket, és elkezdődjön végre a megbékélés, ami mindkét ország érdeke. Vagyis, ahelyett, hogy azon licitálnak, ki lőtt először, és ki volt az, aki csak visszalőtt, itt lenne az ideje, hogy letegyék a fegyvert és elássák a csatabárdot. Még akkor is, ha semmi sem garantálja, hogy bizonyos idő elteltével azt nem fogják újra előásni.
