Egyes felmérések szerint minden hatodik ember fél valamilyen mértékben a repüléstől. Én nem hogy csak a repüléstől félek, de már a létra első fokán is remeg a lábam. Viccelődöm is néha, ha Isten azt akarta volna, hogy repüljünk, akkor szárnyat növesztett volna nekünk, így inkább maradok a földön, annak ellenére is, hogy a kimutatások alapján a repülés az összes közlekedési módszer közül a legbiztonságosabb, beleértve a gyaloglást és a biciklizést is.
A statisztikai adatok szerint autóban évi 1,24 millióan, repülőben 650-en halnak meg, de én sokkal biztonságosabban érzem magam a volán mögött. Csalóka egy biztonságérzet, kiváltképp, ha figyelembe veszem, hogy rendszerint nem én vagyok az egyetlen autós az úton és Szerbiában évente átlagosan 1000-ren veszítik életüket közlekedési balesetben. Ezen a problémán szeretne változtatni a szerb kormány új közlekedésbiztonsági stratégiája. Céljuk, hogy 2020-tól kezdve egyetlen gyermek se haljon meg közlekedési balesetben, 2015 és 2020 között pedig 50 százalékkal csökkenjen a közúti balesetek száma. A stratégia kiemelten foglalkozik a fiatal gépkocsivezetőkkel, ugyanis a statisztikai adatok szerint a közlekedési balesetek egyharmadát az 5 évnél kevesebb tapasztalattal rendelkező fiatal autósok okozzák. A stratégia többek között foglalkozik azzal is, hogy mi a teendő a balesetek után (vajon hányan tudnak manapság elsősegélyben részesíteni egy sérültet?), sőt külön örömömre szolgál, hogy az utak állapotával is foglalkoznak. A stratégia elvi célkitűzései szerint egy út nem lehet egy baleset okozója, hanem csökkentenie és megakadályoznia kellene a balesetet. A kátyúkkal tarkított, vagy inkább szétszabdalt útjainkra bizony ráférne egy alapos ráncfelvarrás, esténként félve indulok útnak, mert nem tudom hol leselkedik egy mély gödör. Ám ma, ha valahol tönkremegy az aszfalt, mit tesznek? Kiraknak egy figyelmeztető és egy korlátozó táblát. Ki tartja magát ezekhez? Senki. Az út meg marad olyan, amilyen, mert ez a költséghatékony megoldás. Ha pedig netalán be is foltozzák, vagy jobb esetben egy egész útszakaszon újrahúzzák az aszfaltot, akkor egy tél elég ahhoz, hogy újra rettegjünk a kerék kitörésétől, az útról való lesodródástól.
A másik dolog: ha Ausztriában 1 méternél kevesebb hó esik, akkor kétségbeesnek a turizmus bevételeinek csökkenése miatt, nálunk viszont már a 10 centiméteres hótakaró is ellehetetleníti a fél országot. Hiába túrják, tolják a havat, sok helyütt a szél pillanatok alatt pótolja az útról letolt havat. Erre lenne jó megoldás a hófogó erdősáv. Ehhez egyrészt hely kell, ahol elfér az erdősáv, másrészt hely kell az erdősáv és az út között, ahol a hó leülepszik. Fogunk ezek után hófogó erdősávot telepíteni? Nyilván nem, mert drága, meg mert kell a föld termelni, de különben is amint elolvad a hó, elfelejtjük a hófúvás okozta gondot, a fát pedig kivágnák az ínségben élők. Az is igaz viszont, hogy amíg a megengedett sebesség szándékos túllépése általános vezetői gyakorlat, addig az útfelület minőségében keresni a balesetek okát csak a gépjárművezetői felelősség áthárítására tett kísérlet. Ezt célozza meg a stratégia azon része, amely a gépjárművezetőre, illetve a közlekedésben részt vevő személyre vonatkozik.
Azonban látva azt, hogy egyes személyek a megszigorított közlekedésbiztonsági törvényre is fittyet hánynak, felmerül bennem egy kis kétség. Amíg mindenki úgy vezet – büntetlenül –, ahogyan akar, amíg sokan azt hiszik, hogy „némi” ital után ők a legjobb sofőrök, amíg egyesek azért vezetnek eszementen, mert „nagyon sietős” dolguk van, vagy azért hajtják meg úgy az új és milliós kocsijukat, mint Singer a varrógépet, mert az a menő, amíg a kerékpárosok és a gyalogosok a zebrát mellőzve az úttesten átlósan kelnek át, amíg a rendőrt lefizetik pár ezressel, vagy azzal a kérdéssel fenyegetik meg, hogy tudja-e, hogy „ő” kinek a kicsodája, addig kétségeim lesznek. Be kellene tartani a szabályokat! Ez nem csupán a közlekedési kultúra része kellene, hogy legyen, hanem az alapvető kultúra része. Lehet, hogy e tekintetben is stratégiára szorulunk?
