Ötvennégy ember nyomorgott egy kisteherautóban, amelyben ülve jó ha kilencen, egy kis barkácsolás után esetleg 15-en férnek el. Állva talán még harmincan is elférnének, de az már embertelen lenne egy olyan járműben, ahol megkapaszkodni sem lehet. Elképzelni sem tudom, milyen körülmények között utaztak egy 120-szal száguldó kisteherautó legfeljebb nyolc négyzetméteres rakterében. A szardíniás konzerv lehet talán a legjobb hasonlat rá.
(Fotó: Diósi Árpád)
A civil szervezetek szerint évente több ezer ember utazik át az országon ilyen körülmények között. Szerbiába a zöldhatáron keresztül valahol a déli végeken jutnak be, majd valahogy felevickélnek a Szabadka melletti szemétdombra. A szíriai, pakisztáni és még féltucatnyi országból érkező migránsok problémájával már évek óta küszködnek a szabadkaiak. A menekültek a város körül vernek tanyát, elhagyatott épületekben, vagy a szemétdomb mellett egy hulladékokból felépített sátortáborban tengődnek sokszor kiskorú gyermekeikkel együtt télen-nyáron és várják a lehetőséget, hogy továbbállhassanak Németországba, Hollandiába, a „tejben-vajban fürdő” uniós országokba. A hatóság néha felszámolja a táborokat, néha beviszik a táborlakókat a fogdába, ahol jobbik esetben meg is fürödhetnek. Gyakran látni őket a belvárosban is. Ha nem is látjuk őket, tudjuk jól, ott vannak valahol odakint, és abban reménykedünk, hogy senki sem nyit be hívatlanul udvarunkba, házunkba, senki sem kopasztja le gyümölcsösünket.
Ezek az emberek valahogy átutazzák az országot, valahogy eljutnak Szabadkára. Kétlem, hogy gyalogosan állnának neki egy 500 kilométeres útnak. Ugyanígy kétlem, hogy gyalog jutottak el Pakisztánból a macedón–szerb határra. Nem elképzelhetetlen, de kétlem, hogy tömegközlekedési eszközökkel tették meg ezt az emberpróbáló utat. Mindenki számára nyílt titok, hogy hozták őket. Szervezetten. Pénzért. A koszovói migránsok megjelenésekor szinte már feltűnően is. Nem kisteherautók, hanem magánautóbuszok szelték át az országot, sőt az országhatárhoz érve már a taxisok is meg lettek környékezve. Természetesen sarcért cserébe. Senki sem szeret kötözködni egy fekete autóból kiszálló gyanús egyénnel.
Az ember az emberből él. Így van ez már évezredek óta. Kihasználjuk azt, ha valaki hiányt szenved valamiben. Kereskedünk. Mindez talán rendjén is van egészen addig, amíg el nem kezdjük a nyomorúságot is kihasználni. Függetlenül attól, hogy Pakisztánt, Koszovót, netalán Szerbiát hagyják el, a hazájukat, az őseik földjét elhagyó, mindenüket feladó emberek nyomorban élnek. Lehet, hogy nem szegények, de méltóságuktól és szülőföldjükbe vetett hitüktől megfosztott személyek. Nem meggazdagodni, hanem élni szeretnének. Egyedül az a reményük maradt meg, hogy egy új országban levethetik nyomorúságuk bilincsét. Ezt az állapotot használják ki sokan és próbálják a törvényeket megkerülve, pénzért, embertelen körülmények között átcsempészni a több napja éhező migránsokat a zöldhatáron, majd egy nyolc négyzetméteres raktérbe ötven személyt bezsúfolva átszelni egy országot.
Az embert a nyomorúság keménnyé és céltudatossá teszi, a jólét pedig érzéketlenné és rövidlátóvá. E kijelentésnek az ellenkezője is igaz, a nyomorúság még nagyobb nyomorba, az akaratnélküliség, a harcolni nem akarás nyomorába döntheti az embert, a jólét pedig segíteni akaróvá. Az éhes és méltóságától megfosztott ember nem szabad ember. Nem választhat. Vagy fizet a kisteherautóban, a halászhajón való nyomorgásért, vagy a reményét is elvesztheti. Célja beteljesítése érdekében pedig szinte bármit megtesz, bármit kiáll, ugyanis tudja, a reményét is elvesztő ember végül saját magát veszíti el.
