Az európaiak 28, a magyarok 20 százaléka jár színházba, erre jutott egy egy évvel ezelőtti nemzetközi felmérés. Óbecse városának 24 ezer lakosa van, ennek nagyjából a fele magyar. Csernik Árpád Van valami bejelentenivalója? című, nagy sikerű előadását összesen 260-an nézték meg a közelmúltban Óbecsén – két alkalommal, két különböző kultúrintézményben. A Szab-way színészeinek Gaudeamus igitur című produkciójára pár nappal ezelőtt száz jegy kelt el, ami eladási csúcs egy a Városi Színházban bemutatott magyar előadásra. Siralmas adatok ezek, különösen annak fényében, hogy professzionális magyar társulatok színvonalas, szórakoztató előadásairól van szó.
Ma már szinte hihetetlen, de az ötvenes években, az alsóvárosi kultúrkörben és a csillagtéri Madách Színházban (a későbbi ifjúsági otthonban) is működött egy-egy magyar társulat. A helyi magyar művészek ekkoriban a központi Central Kávéházban (a mai Városi Színházban) működő szerb társulattal is együttműködtek, de a magyar közönség abban az időben azért nem járt a Centralba, mert 1944 őszén a partizánok ott kínozták meg és végezték ki a magyarokat.
Óbecsén már régóta nincs magyar amatőr társulat, de magyar közönség is alig, amely különösen a Városi Színházat kerüli el nagy ívben – és nem hinném, hogy azért, amiért azt több mint fél évszázaddal ezelőtt tette. Zdravko Petrović igazgatása alatt számos remek magyar előadás volt az intézmény színpadán, a magyar lakosság mégsem érzi a sajátjának ezt a színházat: a már említett Csernik-monodrámára például tavaly októberben itt hatvanan, januárban a Petőfi Sándor Magyar Kultúrkörben kétszázan váltottak – a Városi Színházénál drágább – jegyet. Az Éva, 89. oldal volt egyébként a Városi Színház első saját, az Újvidéki Színházzal közösen létrehozott magyar nyelvű produkciója – ennek óbecsei premierjére csupán százan voltak kíváncsiak, a pár hónappal későbbi reprízt pedig nyolc néző előtt tartották meg a művészek, akiknek az Újvidéki Színház repertoárjára felkerült darabja több fesztiválra is meghívást kapott.
Óbecsén szegregált a kultúra, és nincs számottevő közös halmaza a két kultúrintézményben bemutatásra kerülő magyar előadások közönségének sem, amin ez idáig se a színház magyar előadásainak a szerb feliratozása, se a „szerb” (értsd: városi) színházban bemutatott jobbnál jobb magyar nyelvű előadások nem tudtak érdemben változtatni. Továbbra is van a mi színházunk meg a ti színházatok, vannak a mi előadásaink meg a ti előadásaitok. Holott csak jó és rossz előadás létezik.
A nézők túlnyomó része szórakozásért, pihenésért, kikapcsolódásért jár színházba, ugyanakkor az ott tartott előadások fejlesztik nemcsak az anyanyelvi kultúrát és a kulturális emlékezet fenntartását, hanem egymás kultúrájának az elfogadását és megértését is. Mégsem járunk eleget se egymás előadásaira, se a sajátjainkra. Ez a kultúrgettó nem egyik napról a másikra alakult ki, a kilencvenes évek szerb nacionalizmusa és annak a mai napig ható utórezgései, az általános fásultság és a reményvesztettség, de az időközben felerősödött magyar nemzeti öntudat és a való világból a Való Világba való menekülés is hozzájárult ehhez. Ha mi magyarok a saját kultúránkat és a saját művészeinket nem tiszteljük eléggé, semmi sem ment meg bennünket attól, hogy holnap a közélet más területeiről is kiszoruljunk.
A tervek szerint áprilisban a Városi Színházban vendégszerepel az Újvidéki Színház Neusatzer Cabaret című előadása. Ennek szereplői egy olyan Újvidékről álmodnak, amelynek lakói szüntelenül táncolnak és énekelnek; ahol külön zenei kultúrát képvisel a Grbavica, a Telep, a Heréskert, az Újtelep, az Óváros és a Podbara; ahol más dalt fúj kórusban a Klisza és a Köves, de mindkettő átjár a másik nótáját is meghallgatni. A Neusatzer Cabaret görbe tükröt tart elénk – nézzünk hát bele minél többen mi is itt, Óbecsén.
