Régi már a történet, lassacskán két évtizedes, ám méltóságában annyira tisztán egyszerű, hogy érdemes megőrizni. Békétlen időket éltünk akkoriban, de már – vagy ismét – ünnepeltük a szabadságharc évfordulóját: talán egy-két tucatnyian a zentai temetőben, szerényen, emlékező beszéddel, verssel. A zenész tárogatójából pedig fölhangzott a Kossuth-nóta. S ekkor, jókora távolságra a negyvennyolcas forradalom emlékhelyétől – a szó nem, csak a zene hallatszódott odáig –, az Árpád utca szélén megállt egy parasztkocsi, a bakon ülő gazda levette kalapját, mintha himnusz szólna, s velünk együtt hallgatott. Majd a hangszer is elnémult, ő pedig a fejére tette a kalapot, elindította lovait, és folytatta útját kifelé a városból, a határba.
Ez a városszéli kép egész történelmet foglal néhány percbe a Pilvaxtól Segesvárig. Sőt többet is. Nem azért, mert tavaly kora nyáron a segesvári várudvaron sétálva is fölvillant emlékezetemben, hanem abból adódóan, hogy ismerni kell a nótát, meg ismerni kell a dalhoz kötődő történelmet, hogy kellő tiszteletet váltson ki. S tudni kell méltósággal kifejezni a tiszteletet akkor is, ha munkanapon, munkásruhában a lovak faránál a bakon ül az ember. Mindehhez pedig kell a kötődés a múltunk történéseihez és hőseihez, akik előtt illő kalapemelés közepette főt hajtani legalább ünnepeken.
Mert ünnepel ezekben a napokban a nemzet országhatároktól függetlenül – helyenként még mindig a hatalmi tiltást idéző ellenszenv közepette – emlékműveknél és művelődési házakban, kokárdával és anélkül, történelmi emlékidézőkkel és kulturális műsorokkal, hittel vagy a reményvesztés határán, együtt és elkülönülve, az összetartozás vagy (sajnos) az eltávolodás érzetét keltve.
A többség talán mégis olyan őszintén is, mint kocsiján a parasztember.
