Sokáig fogva tarthatják az ember gondolatait Ábel szavai, amikor azt mondja: – Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. Vajon otthon érezhetjük-e magunkat félezer kilométernyire szülőhelyünktől, és idegennek tucatnyi kilométerre ugyanonnan? Meddig terjed szülőföldünk, hazánk, otthonunk? A kerítésig, a falu széléig vagy országhatárok semmibe vételével Ábel Hargitáján is túl, mindaddig, amíg magyar szót hall az ember? Talán egészen odáig, ahol még könnyedén elfelejtjük, hogy turisták vagyunk, ehelyett otthon érezzük magunkat.
Közeli még az élmény, talán azért tekintek most, minden tudatos szándék nélkül, keleti irányba. És ha emléket idézve eljutok a hatalmas ditrói templomba, és ott percek múltán, körülményes magyarázkodás nélkül szót értek a virágokat gondozó és máris újabb látogatásra hívó asszonnyal, akkor mintha otthon lennék. Ha még messzebb, a gyimesi csángók vidékén eldugott kis faluban ebédre hív sosem látott, mégis baráti vendéglátóm, már nem érzem magam idegennek. Amikor Kárpátalján a társaság borra-pálinkára üli körül a falusi gazda ebédlőjében az asztalt, hamar meggyőz: itt is otthon érezhetem magam… Talán azért, mert egyikünknek sem kell más nyelvek szavai után kutatni, hogy szót értsünk; s úgy a templomban, miként az asztalnál sem most tanuljuk az illő viselkedést, nem ismeretlen a tánc, értjük a zenét, tudjuk a nótát, hasonlóképp látjuk a történelmet.
Nagy a távolság, hosszú a kilencvenöt esztendő, mégis úgy tűnik, azok a kapcsok, láncok, kötelékek, amelyek el nem szakadoztak, mára megedződtek. Érdemes ezt a fiataloknak is megtapasztalniuk, mielőtt nyugatra vetnék szemüket – engedve a „korszellem” csábításának –, hogy új otthont és hazát keresve, esetleg csak házra leljenek.
