Ismét fellángolt a Magyar Szó körül a sajtószabadság-vita, ami azt jelzi, hogy továbbra sincs minden rendben vajdasági magyar közéletünkben. Hogy sem a szocializmus letűnése, sem a háborús diktátor bukása, sem az új törvények, sem a változó koalíciók nem hozták el a gondolat és a cselekvés szabadságát. Az elmúlt napokban sokan sok mindent elmondtak a vélemények harcának fontosságáról, és még azon kevesek is e mögé az álláspont mögé helyezkedtek, akik – vélhetőleg megbízatásuk folytán – az újságírókat hibáztatják az áldatlan állapotok miatt. Mit lehet a távolból mindehhez hozzátenni?
Éppen szülőföldemen utazgatva ért ez a váratlan, „mondjunk ki mindent”-hullám, s így a távoli nézőpont helyett nagyon sok résztvevővel és kívülállóval beszélgetve pillanthattam bele a történésekbe. Egyértelműnek tűnik, hogy az olvasót, a médiafogyasztót elsősorban olyan életbevágó kérdések érdeklik, mint a gáz ára, a tej felvásárlása, az iskoláztatás nehézségei meg a munkalehetőségek hiánya. Másrészt viszont minderről csak akkor tájékozódhat szabadon és eredményesen, ha van, aki ráveszi a politikusokat az egyenes beszédre, nem pedig azok az újságírót a „hivatalos vonal” támogatására.
Még Washingtonból nézve is közvetlenül érint a dolog, hiszen nem egyszer előfordult, hogy északi meg déli „fővárosainkban” ügyködő fontos emberek nép-, vagy éppen nemzetellenesnek minősítették a távolról érkező gondolatokat, és „megfelelő akciót” sürgettek azok közvetítője ellen. Szerencsére közvetlen környezetünkben nem lelt támogatásra a tiltó igyekezet. Mások viszont azt vetik a szememre, hogy mit keresek egy „pártlapban”. Nos, ilyen körülmények között is lehet az olvasót szolgálni párt vagy „tulajdonos” helyett. Ugyanakkor az utóbbiakra is szükség van bármilyen érdemi politikai cselekvéshez, még ha meg is kell próbálnunk másfajta viszonyt teremteni velük. Ezért vagyok szolidáris azokkal a kollégákkal, akik úgy érzik, hogy nem végezhetik a munkájukat lelkiismeretük szerint.
A (sajtó)szabadság és a demokrácia korántsem egyszerű dolog, ezt nap mint nap tapasztalom, még az Egyesült Államokban is, amely elsőként foglalta alkotmányba a véleménynyilvánítás és a sajtószabadság jogát. A sajtó és a demokrácia összefüggéseit tanítva is tapasztalom hallgatóim körében, mennyire bonyolult feltárni az összefüggéseket, megfelelni az elvárásoknak, tiszteletben tartani az emberiesség korlátait – és ugyanakkor hatékonyan szolgálni az olvasót.
Kisebbségi társadalomban hatványozottan jelentkeznek a nehézségek és buktatók, hiszen a médiaközönség érdekei nemcsak a hatalomtartókéval szembesülnek, hanem sokszor a többségi környezet ellentétes vagy éppen ellenséges viszonyulásával is. Ezért aztán hajlamosak vagyunk arra, hogy más mércével mérjük „saját táborunk”, illetve az „ellentábor” cselekedeteit. Autonóm cselekvési teret követelünk magunknak, ám nem ismerjük el, hogy ez a tőlünk függő cselekvő alanyokat is megilleti. Pártpluralizmust követelünk a központi hatalomtól, de „saját közösségünkön” belül az egyedi csalhatatlanság tévhitében élünk. Nem csoda hát, hogy negyed évszázad sem volt elég ahhoz, hogy a kisebbségi politika és média megtalálja a kedvező megoldásokat.
Ezért lenne fontos, hogy a mostani vita elcsitulása után egészen más elvek alapján közelítsünk egymás – kisebbségi politikum és sajtó –, illetve önmagunk felé. A ki nem mondott gondolat csak árthat, a kimondott véleménnyel viszont eredményesen vitázni is lehet. A közösség pedig majd felismeri azokat a „pálya széli” beszólásokat, amelyek nem számíthatnak érdemi odafigyelésre.
Nem fog ez a vita sem mindent megoldani, de legalább mondjuk ki, hogy mindenkinek, aki a köz érdekeit akarja szolgálni, kötelessége tisztelettel, nem pedig hatalmi szóval fordulni mindenki más felé, aki ugyancsak tisztességgel igyekszik saját munkája gyümölcsét letenni a köz asztalára. Pártok, tanácsok és sajtó egyaránt felelősséggel és elszámolással tartozik azoknak az embereknek, akiket szolgál – nem pedig az egyes, akár választott, akár háttérben működő hatalmasságoknak.
Kicsi és egyre zsugorodó közösség vagyunk, de ez senkit sem hatalmaz fel arra, hogy a bölcsesség egyedüli letéteményese legyen. Régóta fájdalommal szemlélem, hogy egyes romániai és szlovákiai magyar körökben mennyivel nyíltabb vita folyik kisebbségi és nemzeti kérdésekről, nálunk viszont – ahol a nyitott társadalmi gondolkodás lehetőségének sokkal nagyobb hagyománya van – a feltétlen összezárás lett a politikai akció megkövetelt kerete. Pedig ezzel csak veszíthetünk.
Túl sok hamut sem kell szórni azonban a fejünkre, mert bizony a magyarországi közmédia mai szellemi állapota cseppet sem jobb, sőt megkockáztatom, hogy rosszabb, mint a vajdasági magyar közmédiáé. Északon például elképzelhetetlen egy olyan „belső” vita, mint amilyen most nálunk kialakult. Onnan, ahol még a családtagjainak, sőt kiskorú gyermekeinek internetes tevékenysége is veszélyessé válhat egy közmédiában dolgozó újságíró számára, keveset tanulhatunk. Magunknak kell tehát feltűrnünk a nemzeti alsóneműt, és egymást elfogadva, egymásért nemcsak hatalmat, hanem felelősséget és szolidaritást is vállalva, úttörő munkát végezni a kisebbségi lét körülményei között. Sokkal többről van ugyanis szó, mint a Magyar Szó újságíróinak sajtószabadságvágya.