Szeptemberben megkezdik a közalkalmazottak számának csökkentését, szám szerint 9 ezer közalkalmazottól akar megválni az állam. Nehéz elfogultság nélkül írni a témáról. Nem azért, mert személyesen érintett lennék, hanem mert ez olyan probléma, amely mindannyiunkat érint, ugyanakkor emberi sorsokról is beszélünk. Az is ember, akinek felmondanak, kenyeret neki is kell majd vennie, a családját etetnie.
Ugyanakkor, gondolom, sokunknak ismerős az ábra, amikor egy hivatalban, vagy egy közvállalatban egymás mellett ülnek többen, de egyik sem tud segíteni, mert nem tudja mit kell tennie, vagy azt mondja, hogy illetéktelen az üggyel kapcsolatban. Jobb esetben átküld a szomszédos tolóablakhoz, ahol kezdődik az egész elölről. Hivatali pingpong. Természetesen nincs mindenhol így, ám még mindig bosszant, hogy egy „a” közvállalat olyan tartozásért akar perelni, amelynek megfizettetését egy másik, „b”közvállalaton keresztül intézte el, és amikor az isten sem tudja miért hosszú hónapok után felhalmozódott 1200 dinárnyi tartozásról kiküldték a felszólítást, a „b” közvállalat tolóablaka mögött ülő hölgy azt válaszolta, hogy nem illetékesek az ügyben. Van ahol sokan „dolgoznak”, van ahol pedig hiány a közalkalmazott. Ilyen például a sokat szenvedett szerbiai egészségügy. Csinovnyik ott is van elég, Kori Udovički államigazgatási és helyi önkormányzati miniszter beszámolója szerint ők teszik ki az egészségügyben dolgozó személyek 24 százalékát. Egy barátom mesélte a minap, hogy édesapja nem tudott egészségügyi kivizsgálásra menni, mert a szakorvos elment betegszabadságra és nem volt aki helyettesítse. Merjünk csak lebetegedni!
Nem vitatom, egyes településeken, városokban az ésszerűtlenség határát is átlépték a közalkalmazottak számával. Sógor, koma, jó barát, na meg a pártkatona. Mindenki dolgozni, bocsánat, pénzt akar keresni. Több mint félmillió (500 538) közalkalmazottja van az országnak, a tervek szerint pedig az év végéig ezt a számot – nyugdíjaztatásokkal és elbocsátásokkal karöltve – 20 ezerrel csökkentik majd. Szúnyogcsípés. A maradék félmillió számára ezután is meg kell majd termelni a fizetést. A gazdaság még messze nincs talpon, a befektetők sem tolonganak a határon, a privát cégek egy része pedig azt nézi, hogyan ússza meg minél kevesebb adóval és mennyi bőrt rántson le alkalmazottjairól (szerződés nincs, bejelentés nincs, szabadság nincs, fizetés néha). A bolti eladó, aki már annak is örül, ha egyáltalán be van jelentve, az tartsa el az államot? Létminimumból nemhogy az államkasszát, de még a saját gyomrát sem tudja tisztességesen megtömni.
De nem (csak) számokkal van itt baj, hanem szinte mindennel. Persze, hogy kicsi a GDP, ha nem fizetünk adót. Persze, hogy hezitálnak a külföldi befektetők, ha pingpongoznak velük a csinovnyikok. Persze, hogy lassan megy az ügyintézés, ha nem hozzáértő személy csinálja azt. Persze, hogy elhagyja az orvos, vagy a fiatal értelmiségi az országot, ha erőfeszítését meg sem becsülik. Persze, hogy káosz van, ha olyan munkahelyi besorolásokat, szektorokat hoztak létre a jobb fizetések és a rokoni kapcsolatok miatt, amelyeknek semmi értelme sincs. Számtalan dolgot fel lehetne sorolni, de ha végül összegzésre adjuk fejünket, akkor azzal szembesülünk, hogy az alapokkal, a rendszerrel van a baj.
Egy kihalt monstrum, Jugoszlávia utódja vagyunk. Az akkori rendszer és a mentalitás nemhogy megmaradt, hanem még rosszabb lett. Mindenki azt nézi, hogyan úszhatja meg kevesebb munka, vagy kisebb kiadás nélkül. A bevétel viszont legyen magas! Munkára. Minőségi munkára van szükségünk. Törvény- és szabálytisztelő polgárokra, nem pedig kávézgatókra. Nemcsak a közszférát kell megváltoztatni, hanem az emberek mentalitását.
Nemcsak minőségi munka, hanem a minőségi rendszer, infrastruktúra is hiányzik. Képletesen szólva, hiába van jó Forma1-es sofőröm, és hiába a csillogó-villogó, a porig ültetett kaszni, ha a motor egy harmincéves 101-esből lett átrakva és még köhögni sem akar. Az alapoktól kezdve mindent meg kell reformálni – félretéve az esti meséket.