Mondok egy történetet.
Volt egyszer egy ország. Az emberek éltek, dolgoztak, családot alapítottak, egyszóval boldogok voltak. Aztán azonban kitört a háború, mindenféle marcona alakok jelentek meg, akik felgyújtották a házaikat, megerőszakolták az asszonyaikat, meggyilkolták a gyerekeiket. Az embereknek el kellett menekülniük.
Legyen ennyi az alaptörténet. Megtörténhetett és meg is történt az elmúlt évtizedek során több helyen is a világban. Például Horvátországban vagy Boszniában. Ma pedig Szíriában, Irakban, Líbiában és még ki tudja hol…
Az emberek menekülnek. Viszik, amijük van, családjukat felpakolják és megindulnak nyugati irányba. Vagy azért, mert már él ott ismerősük és oda tartanak, vagy pedig azért, mert a többiek is arrafelé mennek, maradni meg nem akarnak, mert nincs miért.
Ezt az alaptörténetet aztán mindenki úgy színezi, ahogy akarja. Vagy ahogy az érdekei diktálják. Kerüljük el a félreértéseket, nem mondom azt, hogy minden menekülő ártatlan. Nem mondom azt, hogy ez nem egy probléma, amit kezelni kell. Azt se állítom, hogy Európának korlátlanul be kell fogadnia ezt a több millió embert, akiknek túlnyomó többsége illegálisan özönlik a kontinensre. Viszont, megdöbbent az az ellenszenv, az a gyűlölködő hangnem, amit sajnos vajdasági magyar emberek részéről is tapasztalok. Egy dolog az, hogy sokan vannak azok, akik nem éreznek semmilyen empátiát ezek iránt az emberek iránt. De amikor a múlt héten Szabadkán civilek gyűjtést szerveztek a menekülőknek, akkor sokan ezt is felhánytorgatták, hogy azok, akik segítenek, miért tették ezt. Azt hiszem, mindenkinek szuverén joga eldönteni, kivel érez együtt és kit akar segíteni.
A legnagyobb gondom az, hogy ezekben a reakciókban egyfajta embertelen viszonyulást vélek felfedezni. Nyilván, fakad ez részben tudatlanságból, részben félelemből, de a gyűlölködést semmi sem legitimálhatja. Sokan ezeket a menekülteket, csak azért, mert más a bőrszínük és a vallásuk, alsóbbrendűnek tartják. És persze, általánosítva, mert úgy könnyebb, mindannyian iszlám terroristák. Nincs nekik múltjuk, életük, álmaik, családjuk, terveik, vándorolnak, mint a barmok és letarolják a mi békés, szép civilizációnkat. De vajon azok, akik így gondolkodnak, amikor lejúgózták meg szerbezték őket Magyarországon, vajon hogy érezték magukat? Igazat adtak a helyieknek, merthogy ők voltak azok, akik Magyarországra jöttek?
Gondolom mindenki ismeri ezt: Ha Magyarországra jössz… A magyar kormány kommunikációja véleményem szerint nem kis mértékben járult hozzá a menekültek iránti viszonyuláshoz. A magyar köztévé hírműsoraiból áradó propaganda jelentős mértékben felelős egy ilyen elferdült kép kialakításáért. Vegyük csak a legfrissebbet, Mórahalomnál próbakerítést építettek, építenek. Ezzel kapcsolatban Nagy László nyugalmazott ezredes a Délmagyarországnak ezt mondta: „A kerítés tetején és alján pengés drótot feszítünk ki. A pengék Szerbia felé néznek majd, hiszen az arról érkező migránsok mozgását kell megakadályozni. Ezek a drótok megakadályozzák, hogy a kerítésre másszanak, de arra is alkalmasak, hogy a mászóknak sérülést okozzanak.”
Nem tudom, más hogy van ezzel, az én szemeim előtt állatkert és rács jelent meg. Amely mögé bezárjuk a vadállatot, nehogy kiszökjön és letiporjon mindent, esetleg még egy-két embert is meggyilkoljon éhében, dühében.
A végén ugyan komédiába fulladt a Betyársereg akciója, akik Ásotthalom határába jöttek, menekültre vadászni: ha már a közbeszéd vadállatokról beszél, ők nyilván szafarira indultak. Szerencsére nevetségessé tették magukat, de máshonnan is érkeztek hírek arról, hogy szélsőségesek menekültekre, az őket segítőkre támadtak.
A problémakezelés és egy politikai vonal önnön népszerűségének növelése nem ugyanaz. Emberek millióinak tragédiájára építeni egy politikai marketinget, miközben az agresszív propaganda néhány plusz százalék mellett ilyen ellenséges közhangulatot eredményez, megengedhetetlen. Embertelen dolog.
A gyűlölet szelleme kiszabadult, és csak remélni tudom, hogy nem kezd olyan ámokfutásba, amelynek halálos áldozatai is lesznek. Az olvasóknak meg csak azt tudom mondani, legyünk emberek és nyissuk ki a szemünket: az alvó kisbabáját a vállán hordozó nő is ember és anya.
