Szeretek új tájakat felfedezni, új embereket megismerni, utazni. Kiskoromból maradt meg ez a szenvedély, amikor is a nagyszülőkhöz utazva naphosszat vonatoztunk. Síkságokon át városokba, onnan pedig a hegyekbe. Varázslatos világ volt. Ugyanezt a varázslatot éltem át nemrégiben, amikor is Versecre igyekeztem egy riporttáborba.
Az ember sokszor azt gondolja, hogy ha valami újat akar látni, akkor sok ezer kilométerre kell elutaznia. Ez koránt sincs így, hiszen néhány kilométernyi távolság is merően más tájat, merően más lelkületet, mentalitást takarhat. Így van ez Dél-Bánáttal is. A riporttábor egyébként olyan helyeket keres fel, ahova ritkán jut el újságíró és ahonnan kevés hír érkezik a vajdasági magyar sajtóba. A Bánság szóban forgó része ebből a szempontból tökéletes hely, hiszen a varázslatos táj mellett, gazdag német örökséget és élni akaró szórványmagyarságot rejt magában.
Azt, hogy milyen az élet a szórványban, csak akkor tudjuk megérteni, ha hosszabb ideig vagyunk ott. Ha nem csak egy röpke telefonbeszélgetésre, pár percig foglalkozunk velük, hanem együtt eszünk, iszunk és éjszakába nyúlóan beszélgetünk, viccelődünk. Ha jelen vagyunk köztük. Persze erre messze nem elég a négy nap.
Manapság igen érdekes téma a szórvány. Olyan érzésem van, mintha foglalkoznánk is vele és mintha nem is. Fontos is, meg nem is. Beszélünk a problémáikról, meg nem is – ne zaklassunk már az embereket negatív dolgokkal –, holott nyilvánvaló, hogy a szórványmagyarság fogyatkozik, sőt egyre ijesztőbb mértékkel. Falvak néptelenednek el, a városokból pedig sokan, főleg fiatalok inkább Szabadkára, Magyarországra vagy valamelyik nyugat-európai országba vándorolnak. A magyar anyanyelvi oktatás sok helyütt megszűnt, nincsenek magyar nyelvű színházak. Magyar sajtót nem lehet kapni, csupán az interneten olvashatnak magyarul híreket, riportokat. Néha az embernek olyan érzése támadt, hogy magukra vannak hagyva. Ez világlik ki a hosszú éjszakába való beszélgetés mögül, úgy érzik, hogy egyedül vannak és vesztésre állnak.
E hálátlan helyzettől függetlenül hihetetlenül erős bennünk a megmaradás ösztöne. Hiába panaszkodnak, azt is olyan életvidám arccal és lelkülettel teszik, mintha – egyik kollégám megfogalmazása szerint – napsugárarcuk lenne. Az utolsó leheletükig ragaszkodnak a magyar nyelvhez, miközben hihetetlenül kevés magyar ajkú barátjuk van. Van, ahol amatőr színjátszó társulatot alapítanak, van, ahol nagyobb városok színjátszó társulatait hívják meg vendégségbe. Az előadásoknak 40–50 nézője van, a helyi művelődési szervezeteik pedig nem csupán holmi kedveltetésből próbálnak alkotni, vagy máshova eljutni. Ha belegondolunk, ez nem rossz eredmény, hiszen néha a tömbben sincs nagyobb érdeklődés. Jobban belegondolva, nem állnak még vesztésre. Meg lehet állítani a fogyásukat, meg lehet állítani a szórvány elvesztését, azonban ehhez meg kell erősítenünk őket hitükben, magyarságukban. Színelőadásra, újságra, könyvre van szükségük, ahogy dicséretre, elfogadásra és tanácsra is. Foglalkoznunk kell velük!
Márktelkén járva az erdélyi újságíró kollégák egy helyi idős román úrral beszélgettek az utcán. A bácsi elkeseredetten jegyezte meg, hogy mennyivel jobb lenne nekik, ha a település Romániához tartozna. Ám nem oda tartozik, és az évtizedekkel előtt az ezerfős színtiszta román faluban már alig van pár száz román mutatóban, és ahogy a bácsi mondta, annak a fele öreg, a másik fele pedig alkoholista. Nincs munka, nincs fiatal, nincs életerős közösség. A rögtönzött interjú után az erdélyi kollégák megjegyezték, hogy hamarosan, becslésük szerint már 10–15 év múlva, Erdély is erre a sorsra juthat. Elképedve hallgattam őket. Ha az erdélyi 1,2 milliós magyarságot ilyen veszély fenyegeti, akkor mi vár ránk 250 ezernyi vajdasági magyarságra másfél évtized múlva? Nem. Nem hagyhatjuk a szórványt elveszni, mert eltűnnek a napsugárarcú emberek. Nem hagyhatjuk a szórványt elveszni, mert azzal a tömbmagyarság is elveszik.
