Egy százalékkal olcsóbbak lettek a létfenntartási cikkek. Megérezte-e a pénztárcáján?
A számok és a statisztika világa csodákra képes. Olyan dolgokat tud kimutatni, számadatokkal alátámasztani, amit az egyszeri állampolgár nem, hogy nem tapasztal, hanem az ellenkezőjét érzi. Így van ez az egyik utóbbi statisztikai jelentéssel is, amelyben az áll, hogy júliusban az egy hónappal korábbi adatokhoz képest a fogyasztói árak 0,9 százalékkal alacsonyabbak, ami arra enged következtetni, meglévő pénzünkből többet vásárolhatunk, tehát jobban élünk.
Elcsépeltnek hangzik, de mégis örök érvényű szállóigévé vált Winston Churchill egykori brit miniszterelnök kijelentése, hogy „csak abban a statisztikában hiszek, amit én magam hamisítok”, mert az efféle állami kimutatások legkevésbé sem a hétköznapi életben tapasztalható tényleges helyzetet tükrözik.
Nézzük, mi is az, ami olcsóbb lett az elmúlt hónapban és mi az, ami miatt növekedett életszínvonalunk.
A Köztársasági Statisztikai Intézet júliusi havi kimutatásai szerint az üdítőitalok és az élelmiszerek átlagban 3,7 százalékkal kerültek kevesebbe, mint júniusban, továbbá a textiláru és a lábbelik 1,1 százalékkal, a víz, a villanyáram, a földgáz és az üzemanyagok 0,4 százalékkal, az egészségügyi ellátás 0,3 százalékkal, a szállodák és éttermek kínálatai pedig 0,2 százalékkal lettek olcsóbbak. Áremelkedésre is volt példa. 2,2 százalékkal többe kerültek a szeszes italok és a dohánytermékek, míg a szállítási és telekommunikációs költségek 0,2 százalékkal drágultak. Így átlagban valamennyi, havi gyakorisággal figyelt termék 0,9 százalékkal olcsóbb lett.
Egy másik kimutatás szerint, amely alapján az utóbbi időben uniós mintára a havi inflációs rátát mutatják ki, a közfogyasztási cikkek ára és a különböző szolgáltatások díja 1 százalékos növekedést mutat. Tehát, egyik elemzés szerint jobbra, a másik szerint rosszabbra fordult sorsunk.
Az ország lakosságának életszínvonalát, magyarul azt, hogy hogyan élünk, nem szükséges számadatokkal és grafikonokkal illusztrálni, hiszen az államvezetés „gazdaságélénkítő” intézkedései merőben megpecsételik azt. Gondoljunk csak a szerb kormány tavaly év végi rendeletére, amelynek értelmében novembertől a közszféra foglalkoztatottjainak bérét és a nyugdíjakat mintegy 10 százalékkal lefaragták. Pontos adat nem került a nyilvánosság elé, hogy ezzel az érvágással az államháztartás mekkora megtakarítást eszközölt, de minden bizonnyal nem a jobb élet felé vezérelte polgárokat. Nem csupán kevesebb lett a háztartások bevétele, hanem ezzel arányosan csökkent a közfogyasztás is. A legújabb „húzás” eredményei pedig csak ezután lesznek érezhetők. Még nem került be a hivatalos statisztikai kimutatásokba, de immár két hete, vagyis augusztus 1-je óta 12 százalékkal drágább áramot fogyasztunk.
Az országot már hetek óta a hőhullám és az aszály sújtja, aminek következtében a mezőgazdaság terén jelentős terménykiesés és némi terményár-növekedés várható. A kereskedőkön kívül azonban senki sem derűlátó, mert a hozamcsökkenés nincs arányban a termények árának drágulásával. Az olajgyárak ugyan már emelték a napraforgó felvásárlási árát, tehát minden bizonnyal az ősztől drágább étolaj kerül a boltok polcaira, de a gazda ettől még nem elégedett. Hasonló a helyzet más terményekkel is. A piacokon már most növelnék a gyümölcsök és a zöldségfélék árát, de oly gyenge a vásárlóerő, hogy a drágítás elenyésző. Az árak alkalmazkodnának a piaci felhozatalhoz, de nincs, akit megcélozzanak.
Hasonló a helyzet más ágazatokban is. Nézzünk csak végig szűkebb vagy tágabb környezetünkben, hány családban folynak építkezési munkálatok, komolyabb felújítások. Néhány évvel ezelőtt még valamennyien bátrabban hívtunk mestert, most már csak akkor, ha a part szakad. Emiatt a mestertársadalom is méltatlankodik, de a kereskedelem is. Kevésbé fogy az építőanyag, és lehet, sarkított a példa, de ha nem dolgoznak a mesterek – mondják a boltosok –, még az ital sem fogy a korábbi mennyiségben. Nincs munkás a házban, áldomást sem kell fizetni.
Ha a társadalom egésze visszafogott gazdálkodást folytat, és valamennyien nem invesztícióba, nem innovációba öljük maréknyi bevételünket, hanem két kézzel szorítva a kilátástalannak tűnő jövő számára kuporgatjuk, lehet, hogy valamicske mégis marad a családi kasszában, és ez a statisztika szerint többletnek bizonyul. De ez nem több a stagnálásnál. A stagnálás pedig a hanyatlás kezdete.
