Az államalapító Szent István napja nemzeti ünnepeink között az egyetlen, amely nem elfojtott, levert forradalmat és szabadságharcot idéz, hanem sikert. Augusztus 20-án tehát a negyvenegy esztendeig, abból harmincnyolc évet koronázott királyként uralkodó bölcs és érző, sosem hódító Istvánról kellene megemlékeznem. Arról, hogy miként épített országot a Kárpát-medencében, hogyan lett néppé a magyarság, hogy sok évszázaddal később nemzetté váljon. Most mégsem a történelemkönyvek tartalmát látom magam előtt, hanem a harminckét évvel ezelőtt a Királydombon megjelent Istvánt – miközben a százhúszezer „alattvalót” odaképzelem –, a rockopera királyát. Talán azért, mert ezúttal ismét az egykori helyszínen láthatja (láthatta) a közönség a felújított művet, amely hatalmas érdeklődés mellett országos körútra is készül.
Az István, a király rockoperáról lapunk interjút közöl, amelynek tartalmát nem ismerve az foglalkoztat igazán, hogy miként maradhat egy alkotás évtizedeken és ezáltal generációkon át színpadon, szabadtéren és kőszínházakban, vagy miféle igény alapján tér vissza újból és újból. A kiváló zene és a mély filozofikus gondolatokat is tartalmazó szöveg, a jó színészek és énekesek, esetleg a téma vagy az egész kompozíció miatt? Mindezeken felül mégis azt hiszem, hogy üzenetének köszönhetően. Mert különben aligha gyűlt volna össze egykor háromszázötvenezer ember Erdélyben – ahol korábban még hallgatni is tilos volt a darabot – a csíksomlyói bemutatón. Nemzeti egységszimbólummá vált a mű – az alkotók üzenetét értve és érezve –, miközben morális és sorskérdéseket vet föl. S ha ez az üzenet – együttesen a mű többi értékével – továbbra is hatalmas közönséget vonz, akkor bízhatunk abban, hogy nincs veszendőben első királyunk öröksége.
