Minden fotótörténeti forrásmunka egybehangzóan állítja, hogy 175 éve, 1840. augusztus 29-én, a Magyar Tudós Társaság ülésén Vállas Antal bemutatta, miként lehet képet alkotni a fénysugarak segítségével fényérzékeny nyersanyagon. Ezen a napon készült Magyarországon először nyilvános rendezvényen fénykép (dagerrotípia).
Nézni és látni. Igen egyszerű. Tágra nyílt szemmel vagy behunyva azt. Mindig ugyanazt látjuk. Önmagunkat. Mások arcvonásaiban, erdőben, kövekben, egy elcsépelt naplementében. Állandóan saját világunk hajol ki belőlünk, amikor szemügyre vesszük életterünket, vagy a mögötte rejtőző láthatatlant, az ember szellemét. Néha szembe jön velünk, néha mellettünk. Hogy más, vagy mégis ugyanaz, csodálkozva csak akkor vesszük észre, amikor megmered az idő, egy pillanatra megáll, és képként kezünkbe vesszük. Valahonnan ismerős, mégis ismeretlen. Ugyanazt a világot nézzük mindahányan, csak a képe más a fotóról visszanéző valóságnak. Nemcsak nézni és látni, hanem megragadni és magunkkal vinni, ez ősi emberi vágyunk. Be kell hunyni a szemünket, hogy a láthatatlant, az időt is láthassuk. A fotó a fény időmértéke. A varázslathoz sötétség kell. Ha ügyesek vagyunk, kinyílik benne, időmértéket ír a fény. Egy csésze fehér teában nyílnak így a virágnak szorosra zárt szirmai. Befogjuk a fényt, és az üvegre, filmre, papírra írja valóságunkat. A visszafogott fény nyomán kavicsok, fák, tengerek rajzolódnak ki. Idő, tér és mindaz, ami le nem írható. A jelen múltja és a múlt jelene a kis fénnyel írt négyzet érzékeny felülete. A fénykép születése pillanatában lezárul, meghal. Néha örökre, néha tíz, húsz vagy száz évre. De életre kel, ha kibontjuk létrejöttének pillanatát, és elmondjuk történetét. Életét mi adjuk életünkkel. És mi lesz azokkal a fotókkal, amelyek egy szép napon egyedül, tehát élettörténet és mesélő nélkül maradnak? Mi lesz azokkal a fényképekkel, melyek elvesztik hozzátartozóikat? Árvák maradnak. Finom rajzolatukat elsimítja az örökös fény, vagy almáriumok alján átrajzolja őket a penész. Az is megesik, hogy új mesélők jönnek, és a fotókról visszanéző arcok titkát megtartva, egészen új történeteket mesélnek. Befelé lépegetve indulhatunk csupán, kik messzi útra indulunk. Ha könnyekkel sárgára áztatott katonaképek vagy légypiszkos családi fotók szereplőit; szeretteinket, ismerőseinket, ismeretleneket szeretnénk életre kelteni, hunyjuk be szemünket, és megelevenedik minden, ami időben és térben távol került tőlünk.
Zárt történet minden fénykép, és mi vagyunk a kulcsa, függetlenül attól, hogy Vállas Antal korszakalkotó kísérletéről, Oldal István nagybecskereki, Orbán Balázs székelyföldi vagy bárki családi fotóiról van szó. A fénykép mindig történet. Akkor is az, ha csak keveset tudunk arról, hogy mikor és hol készült, és akkor is, ha a képen levők nevét pontosan soroljuk. Történetekre pedig szükségünk van, mert nélkülük megszűnik bennünk a mesélő, a kíváncsiság, az emlékezet, végül az ember vész el visszavonhatatlanul. Ezért kell egy cipősdoboz, vagy kettő, melyben időmértékbe szedve, a régi fényképeken még rejtve maradt a fény. Egy cipősdobozba egy élet elfér. Néha bontsuk ki ezeket a fényarchívumokat, keressük meg szüleink, nagyszüleink vagy gyermekeink fényképeit. Szembesüljünk az idővel, szembesüljünk önmagunkkal. A fotóknak szükségük van ránk. A ma villogó műfényekről, elektronikus herkentyűkről ez már nem mondható el. Ezek a szerkezetek, nyomtatott áramkörök és processzorok tökéletesek, és már nem emberre van szükségük, csak fogyasztóra. Egy selfit készít a gép önmagáról. Én mégis előveszem a cipősdobozt, és kikeresem Lebhaft Ferenc megsárgult katonaképét. Kedves fiam, küldöm neked a te kívánságodat, mást nem küldhetek. Csókollak! Hű férjed Feri. Dolomitok, 1917. július 25-e. Nekem az ő fényképével kezdődik a magyar fotográfia története.
